Varga-Welther Júlia [antikvár]

über die Malerin JuUa Welther'Varga VargaAVelther Júlia festőnőről Wenn man das Werk eines Künstlers oder einer Künstlerin schätzt, dann ist diese Wertschätzung zumeist eine umfassende: Sie gilt nicht nur für ein einzelnes Bild, oder einige Bilder aus dem Gesamtwerk, sondern für alle. Dieses generelle Empfinden habe ich zu Julia Welther-Vargas Bildern, weil alle ihre Werke der Schönheit verpflichtet sind. Ich liebe diese Schönheit, die sich in Wahrhaftigkeit und Farbenpracht ausdrückt und ihr Werk so durchgehend auszeichnet, sehr. Ich selbst bin in meinem literarischen Werk auch immer auf der Suche nach dieser Schönheit, und wenn ich Schrecken beschreibe, so immer in der Hoffnung, sie durch die Beschreibung zu überwinden und zur Schönheit zu gelangen. Diese generelle Faszination für das Werk von Julia Welther-Varga hindert mich jedoch nicht daran, ein Bild besonders hervorzuheben. Es ist das Bild einer nackten, schönen, jungen Frau, die auf einem Sessel sitzt, und ihren Kopf mit einem Arm stützt. Diese Frau strahlt eine Anmut, eine Konzentration auf sich selbst aus, als würde sie, ungeachtet ihrer Nacktheit, ganz alleine auf dieser Welt sein. Gleichzeitig-und dies ist für mich das Außergewöhnliche dieses Bildes-schlummert in dieser Frau höchstmögliche Leidenschaft, jede denkbare Hingabe, alle Möglichkeiten der Liebe. Aber nichts davon signalisiert sie als Aufforderung nach Außen, kein Verlangen ist dem Anschein nach wahrzunehmen. Und doch trügt dieser Anschein: Für mich hat dieses Bild von JuUa Welther-Varga etwas mit dem Lächeln der Mona Lisa zu tun. Scheinbar lächelt sie mehr oder weniger gleichmütig vor sich hin, aber es steckt etwas Anderes, Vielversprechenderes, Aufregendes dahinter, sonst würden die Menschen nicht seit Generationen gebannt auf dieses Bild blicken. Dieses Vielversprechende, Aufregende, welches sich wie ein Geheimnis nicht gleich offenbart, macht Julia Welther-Vargas Bild für mich so faszinierend. Ha egy művész vagy művésznő alkotásait különösen sokra tartjuk, akkor megbecsülésünk átfogó: nem egyetlen kéfre, vagy egyes képekre korlátozódik, hanem kiterjed az életmű egészére. Ez az általános benyomás él bennem Varga-Welther Júlia képeivel kapcsolatban is, mert ő valamennyi alkotásával a szépségnek kötelezte el magát. Szeretem ezt a műveiből szinpompával és hitelességgelfolyamatosan áradó szépséget, igenis nagyon. Irodalmi műveimben magam is folyamatosan ezt a szépséget keresem, leírásaim során mindig az a remény vezérel, hogy felülkerekedve a szörnyűségeken végül sikerül valóban rátalálnom. A Varga-Welther Júlia művei iránti általános elragadtatásom ugyanakkor nem gátol meg abban, hogy most egy képet külön kiemeljek. Ez egy aktkép, egyfiatal nőé, aki fejét kezére támasztva ül egy széken. A nő magába mélyedve magabiztos eltökéltséget sugároz, mintha meztelenségében egyes egyedül lenne ezen a világon. Ugyanakkor - és ez az, ami különleges ebben a képben - miközben nincs benne semmi hivalkodás, bujkál benne valami mindent átkaroló szenvedély, túláradó szeretet, határtalan odaadás. Emelett talán mégis kicsit hamis, és nem teljes ez a látvány: számomra Varga-Welther Júlia képében tetten érhető valami, ami a Mona Lisa mosolyával közös. Aki látszólag többé-kevésbé egykedvűen tekint maga elé, ám mosolya mögött valami más rejlik, valami fölkavaró és sokat sejtető, különben az emberiség nem állna előtte elbűvölten nemzedékeken át. Számomra ez az elragadó sejtelmesség, a nehezen megnyíló titok teszi Varga Welther Júlia képét oly varázslatossá. Peter Turrini, AprU 2015 Peter Turrini, 2015 április