Vendégség [antikvár]

Felejthetetlen élmény hegyeket járó, túrázó embernek az, ha szétázottan, összefagyottan, eltévedés határán imbolyogva ismeretlenek befogadják, megvendégelik. Az erdélyi Nagyhagymáson jártam évekkel ezelőtt diákokkal, és a fent vázolt körülmények közt esteledett ránk: irgalmatlanul fáztunk, vízszintesen esett a hideg szélben az eső, és nem igazán tudtuk, hol is járunk. Reménytelen kóválygás. Ám egyszer csak megláttunk egy hegyi kalyibát, mire persze onnan is megláttak minket a pásztor kutyái szóval miután a pásztor megmentett minket a vicsorgó ebek köréből, behívott házikójába. Pontosítsunk: viskójába, alacsony, büdös, füsttől fekete sajtkészítő kalibájába. Hat négyzetméteren, kilenc légköbméterben a román pásztor, felesége, három gyereke és mi nyolcan. Mégis mindenkinek jutott hely, aztán sajt is, orda is, és mindezeken felül kedves biztatás, mosoly. A beszélgetés inkább csak mutogatás volt, hisz nem értettük egymás nyelvét. Helyesebben nagyon is értettük: egyikünk eltévedt magyar turista volt, a másik a nyomorában is bőkezű román vendéglátó. Egy óra szárítkozás és eszegetés után aztán a pásztor útba igazított minket, mi pedig életünk egyik legszebb vendéglátás-élményével gazdagodva útnak eredtünk immár betájolt célunk felé. A fiúkkal, akikkel ezután együtt bandukoltunk ott az erdélyi estében, jó ideig hallgattunk a kalyiba elhagyása után: valószínűleg az addig ismeretlen juhsajt és orda mellett a vendégfogadás titkát is ízlelgettük, utóbbit a szívünkben. Immár újra élet volt bennünk e kis pihenőnk után, mert egy másik ember adott az ő életéből nekünk. Ilyen talán kissé archaikusnak vagy művinek tűnő élethelyzetek mellett persze megvannak a vendéglátásnak a modern formái, hétköznapi városi helyzetei is: testvériskola cserediákjának befogadása pár napra egy család életébe, stoppos felvétele az országúton, komatál a gyermekágyas barátnénak, osztálytárs befogadása a lakásrenoválás idejére, a Szent Jakab zarándokút éjszakai szálláshelyeinek menedéke, idegen nagyvárosban elveszve becsöngetés egy soha nem látott kolostor ajtaján. Végtelen lehetőségek, végtelen tér. Mire is? Emberi találkozásokra. Találkozásra. Azért, hogy másvalakit megismerjek? Részben. Már az is fontos, hogy másvalakit és nem csupán másvalamit. Én magam idegen országokban járva, útikönyvvel a kezemben a kezdetek kezdetén túlságosan is igyekvő turistaként csak pipálgattam a meglátogatandó műemlékeket, lejártam a lábam és szortyogtattam a tüdőm a végtelen hosszú és légkondis múzeumokban, gyűjtöttem a művészettörténeti ismereteket. Pár év alatt aztán rájöttem, hogy ez a nagy igyekezet nem túl sokat ér: hogy egy másik ország, egy idegen világ mélyebb megismeréséhez nem elég tárgyakat, köveket nézegetnem, hanem élő emberekkel kell találkoznom. Újabb pár év múlva arra is rájöttem: jó kávéházi, szakmai, programintézési beszélgetéseken, fesztelen csevegéseken, laza közös városnézegetéseken túl egy idegen város, ország akkor lesz igazán ismerős számomra, csak akkor lesz valamennyire az enyém, ha láttam ottani emberek lakását belülről, ha valakik meghívtak magukhoz, ha vendégül láttak szerény lakukban, ha este egy vacsora után elbeszélgettünk, elcsöndültünk. Így lehetek valahol otthon. így otthon lehetek valahol. Emberi találkozások, beszélgetések, vendéglátás: mindez pusztán azért, hogy immár ne csak valamit,