Bővebb ismertető
Auszug aus einem Briefwechsel über Ossian und die Lieder alter Völker Auch ich bin, wie Sie, über die Übersetzung Ossians für unser Volk und unsre Sprache ebensosehr als über ein episches Original entzückt. Ein Dichter, so voll Hoheit, Unschuld, Einfalt, Tätigkeit und Seligkeit des menschlichen Lebens, muß, wenn man in faece Romuli an der Wirksamkeit guter Bücher nicht ganz verzweifeln will, gewiß wirken und Herzen rühren, die auch in der armen schottischen Hütte zu leben wünschen und sich ihre Häuser zu solchem Hüttenfest einweihen. Auch Denis' Übersetzung verrät so viel Fleiß und Geschmack, teils glücklichen Schwung der Bilder, teils Stärke der deutschen Sprache, daß ich auch sie gleich unter die Lieblingsbücher meiner Bibliothek gestellt und Deutschland zu einem Barden Glück gewünscht, den der schottische Barde nur gewecket Aber Sie, der vorher so halsstarrig an der Wahrheit und Authentizität des schottischen Ossians zweifelte, hören Sie jetzt mich, den Verteidiger, nicht halsstarrig zweifeln, sondern behaupten, daß trotz alles Fleißes und Geschmacks und Schwunges und Stärke der deutschen Übersetzung unser Ossian gewiß nicht der wahre Ossian mehr sei. Der Raum fehlt mir, das jetzt zu beweisen: ich muß also meine Behauptung nur wie ein türkischer Mufti sein Fetwa hinsetzen, und hier der Name des Mufti Meine Gründe gegen den deutschen Ossian sind nicht bloß, wie Sie gütigst wähnen, Eigensinn gegen den deutschen Hexameter überhaupt: denn was trauen Sie mir für Empfindung, für Ton und Harmonie der Seele zu, wenn ich z. E. den Kleistischen, den Klopstockischen Hexameter nicht fühlen sollte? Aber freilich, weil Sie doch einmal selbst darauf gekommen sind, der Klopstockische Hexameter bei Ossian? freilich auch hinc illae lacrimae! Hätte der Herr D. die eigentliche Manier Ossians nur etwas auch mit dem innern Ohre überlegt Ossian so kurz, stark, männlich, abgebrochen in Bildern und Empfindungen Klopstocks Manier, so ausmalend, so vortrefflich, Empfindungen ganz ausströmen, und
Johann Wolfgang Goethe művei
A költőfejedelem 1749-ben, frankfurti polgárcsaládban született Johann Wolfgang von Goethe, a német felvilágosodás és kora romantika írófejedelme. Jelentőségét a német és a világirodalomban Voltaire-éhez lehet csak mérni. Az irodalom minden műnemében maradandót alkotott, s jelentősek tudományos munkái is. Írt értekezéseket, jelentős a levelezése is. Önéletrajza a memoárirodalom egyik legszebb emléke. Minden iránt érdeklődő, a világ minden megnyilvánulására figyelő ember volt, az ész, a szellem megszállottja, a tudás, a megismerés fanatikusa.
Politikai, diplomáciai tevékenységeit a weimari herceg titkos tanácsosaként végezte.Nagy hatást tett rá Herder, és a Sturm und Drang mozgalomban is jelentős szerepet vállalt.
Irodalmi tevékenysége Irodalmi pályáját lírai kötetekkel (Anette, 1767; Új dalok, 1769) és drámai művekkel (Prométheusz, 1772; Götz von Berlichingen, 1773) kezdte.
Életének és művészetének meghatározó élménye a szerelem, pontosabban szerelmei. Korai Goethe Goethe költészetének első darabja (Friderika-dalok, 1767–69), regényének (Werther szenvedései, 1774), versciklusának (Római elégiák, 1788–90) és kései lírájának (Marienbadi elégia, 1823) a szerelem az ihletője. Ifjúkori nagy szerelme a wetzlari intéző lánya, Lotte volt, később egy nála idősebb asszonyba, Stein bárónéba volt szerelmes. Feleségével, Christiane Vulpiussal 1788-ban ismerkedett meg, de csak gyermekük 17 éves korában, 1806-ban vette feleségül. A szerelem fontos téma élete fő művében, az 1808-ban megjelent a Faustban is.
Másik élménye, mely szintén hatott művészetére, gondolkodására, az utazás. Több országban is megfordult, legnagyobb hatást itáliai utazása, az ókori Róma emlékeinek látványa tette rá.
Nagy híve volt a francia felvilágosodásnak, az antikvitást pedig rajongásig tisztelte. Keserű kijózanodás volt számára a francia forradalom és a francia–német háborúk; bár maga is részt vett a franciák elleni valmy-i csatában, főként háborús élményeinek hatására, elfordult a politikától.
Barátsága Schillerrel 1794-ben ismerkedett meg Schillerrel, mély barátságuk emlékét Weimar főterén szoborkettősük őrzi. Közös munkájuk nyomán született meg a német klasszika (Xéniák, 1796).
Esztétikai munkáikban foglalkoztak a műfajok, műfajcsoportok kérdéseivel, a művészi formák, az ízlés és esztétikum problémáival. Programjuk kulcsszavai a nevelés és fejlődés. Nézeteik nem mindenben egyeztek, de erőteljes rousseau-ista, kantiánus hatások jellemzik munkáikat. Esztétikájuk értékrendjét az antikvitás és a klasszicizmus értékei határozzák meg.
Barátja halála (1805) megrendítette, nem sokkal később súlyosan megbetegedett, fokozatosan visszavonult a közélettől, Weimarban élt. Művészetében is irányváltás figyelhető meg, egyre inkább a filozofikus és életrajzi művek, gyűjteményes munkák jellemzik: Vonzások és választások (1809), Utazás Itáliában (1816–17), Költészet és valóság (1811–33), Nyugat-keleti Diván (összegyűjtött versek, 1819) és a Faust második része (1823–32). Életének ebben a szakaszában háza szinte zarándokhellyé vált, sokan látogatták, mégis magányossá vált, hisz szellemi társait elvesztette. 1832 márciusában halt meg.