XIX. Országos Akvarell Biennálé [antikvár]

"Magamban hordom Szicília hegyeit és napsugarát. Minden más fakó" -írta nyolcvan évvel ezelőtt, 1924-ben Paul Klee, arra az utazásra emlékezve, amely többek között Hang Szicíliából című műve megfestésére inspirálta. Apró színfoltokból épül a kompozíció, négyzet, téglalap alakú foltokból, ahogyan a termékeny domboldalak látványa is különböző színű, nagyságú táblák együtteséből alakul ki, nagyon is valóságos, a képzeletet valahogyan mégis megemelve, a nehézkedési erőt legyőzve, messze röpítve. Néhány tenyérnyi felületen megjelenhet maga a mindenség - íme a papír és a vízzel oldható festék, a vízfesték csodája! Klee akvarellje láttán, ha addig volt is valakiben, eloszlik minden kétség a különböző műfajok, technikák egyenrangúságát illetően. Ha voltak is évszázadok, amelyekben, ahogyan kiváló grafikusunk, Varga Nándor Lajos fogalmazott, az akvarell legfeljebb a festészet előszobája lehetett, a XIX-XX. század művészetének története, a vízzel oldódó festékkel festett kvalitásos művek száma nem bizonyít mást, mint azt, hogy az akvarell éppen olyan teljes értékű esztétikai élményt adhat, mint az olajkép vagy a murális alkotás. Természetesen nem ebben az időszakban születtek az első olyan jelentős művek ecset, vízzel oldódó festék és papír segítségével, amelyek méltók rá, hogy a művészettörténet számon tartsa őket. Éppen eszközeinek - eszköztelenségének - köszönhető, hogy ősidők óta a művészet legfontosabb kifejező eszközei közé tartozik, ahogyan azt például az egyiptomi halotti tekercsek, a Pergamon-ban megtalált, pergamenre írt, képekkel illusztrált szövegek, vagy a középkor kódexei bizonyítják. Akvarell nélkül nem lenne például középkori könyvművészet, de Dürer munkássága sem lenne teljes azok nélkül a természeti motívumokat ábrázoló lapok nélkül, amelyeket egyszerre jellemez a tömegek, arányok tökéletessége és a vízfestékkel felvitt színek finom összhangja. A vízfestés igazi virágkora azonban az egyetemes művészetben kétségtelenül csak a XVIII., a magyarban a XIX. században következett be. Hogy hogyan alakultak a kapcsolatok az egyetemes és hazai változások, fejlődési szakaszok között, azt néhány hónappal ezelőtt éppen egy Egerben rendezett kiállítás idézte meg, a Mit szólna William Leighton Leitch, ha ezt látná? című tárlat. A kiállítás címe egyrészt arra utal, hogy az első jelentős magyar akvarellista, Barabás Miklós a skót mestertől tanulta meg 1834-es olasz útján az „angol akvarell", azaz az egymáson áttetsző rétegekben felvitt, lazúrosan festett akvarell technikáját. Másrészt arra, hogy az azóta eltelt majdnem kétszáz évben mind nemzetközi, mind hazai terepen különböző irányokba ágazott el az akvarellfestés útja, s az egyes irányváltásokról, az akvarell lehetőségeiről, értékeiről, új technikákkal, anyagokkal való gazdagításának lehetőségéről, illetve a hagyományok megőrzésének a szükségességéről mondhatni minden időben megoszlottak a vélemények. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen a művészi szabadság, a határok folytonos tágításának a jeleként is értelmezhető.