XVII. Országos Kisplasztikai Biennálé [antikvár]

Barangolunk tárgyaink között. Természetes beletörődéssel unjuk is azokat, miközben segítségükkel egyre tömörebb bennünk a nyugtalanító otthonosság érzése. Mi mindent tudunk már például, hogy a művész küldetésének egyik garanciája kíváncsiságának hőfoka. Ez hozza mozgásba a figyelmét. Tudjuk azt is, hogy figyelmének sikeres célra tartása mennyi éberséget követel tőle. Valószínűsítjük, hogy alkalmasan megválasztott módszereiben helyzetének meghatározása is nélkülözhetetlen. De mit észlel a magyar művész, aki háromdimenziós tárgyakkal üzen helyzetéről? Vagyis képességeiről, felismeréseiről, anyagáról, képzeletéről, egzisztenciájáról? Közhely: válaszának minősége alkalmasságának függvénye. De ki az alkalmas művész? Akinek „ihletettsége" és „akaratereje" afféle tudományhoz hasonló elemzésekre képesíti, aminek eredménye valamiféle „más" tudás? Eligazítás valamiben a rejtelmes funkciójú tárgyakkal, aminek mindmáig nem sikerült szabatosan nevet adni? És megismerés volna a háromdimenziós megjelenést provokáló művészi tevékenység, a maga előhívott, felfedezett ismeretleneinek számbavételével? Aminek eredménye lehet, hogy minősítések, meghatározások születnek? Vagy az, hogy még sűrűbb lesz a homály? A történelmi, művészettörténeti sorsfordulók megszokott léptékeihez képest a lokális és globális gazdaság, a politika, az ember (és az állatok) általános és különös állapotai, betegségei, alkalmi sikerei, a távoli és közeli háborús gócok, az információ és kommunikáció adottságai fokozottabban izgalmas, túltelített helyzetek elé állítanak manapság. Ez idő tájt várható, hogy a tradíció, az invenció, a politikum, a jövőt firtató nyugtalanság és az új anyagok, új technikák majd valamely „kicsapódásban" a kultúra, így a művészetek számára is merőben új választásokat jelenítsenek meg.