XXXVII. Nyári Tárlat [antikvár]

Milyen biztosítékokat akarunk? Mi végre ez az egész? Hol jár egyáltalán az emberi értelem? Szüksége van-e fogódzókra, és mik azok? Sokat küzdöttünk az alkotó szabadságáért, fütyültünk a közönségre, lám, most itt az eredmény, magyarázkodni kell. A kollégák sértődötten figyelik egymást, és a világ folyását. Elhagytuk a béklyót, de meg tudnánk halni egy kis figyelemért, miközben egyáltalán nem figyelünk egymásra. Kiszolgáltatjuk egymást a világnak. Ritka erény, még, ha intézményes is, hogy egymásra nézzünk. Rossz kedvünk oka (és nem tele) külső és személyes kapcsolatrendszerünk majdnem teljes elvesztése. Legalább terveket szövögethetnénk ennek helyreállítására. Kávéautomata mellett szidjuk a világot, ami idejutott, és idejuttatott., és soha nem esik szó a saját felelősségünkről. Mit is tehetnék, hiszen tökéletes és hibátlan vagyok. Nyafogással sem változtatni, sem előrébb jutni nem lehet. Új kapcsolatrendszerekre van szükség, és azoknak minőséggel való megtöltésére. Előbbi már létezik, mint világháló, utóbbi szinte még nyomokban sem. Az ún. tudásmegosztásnak profi tartalommal kell rendelkeznie, különben nem töltheti be hivatását. Egy idő után saját maga ellen fog dolgozni. Szakítsunk mindenkori rossz szokásainkkal, és nézzünk rá egymás arcára. Egyáltalán nem sértő, ha megértik, amit csinálunk. Nem várhatunk külső segítséget, a világ attól változik, ha változtatunk rajta. Néha el kell mondani; el kell mondani, hogy létünk időbe ágyazott. El kell mondani, hogy mióta ezen a bolygón létezünk, mindig foglalkoztunk olyasmivel, ami racionálisan nehezen magyarázható, mégis nélkülözhetetlen. Ahhoz, hogy újra betölthessük a varázsló szerepét, oda kell figyelnünk a más fájdalmára, muszáj, hogy újra legyen időnk. Használjuk ki az alkalmat, és alakítsuk meg a festők köztársaságát. Nyomtatunk pénzt és villanyszámlát is. Rendőrséget nem tervezünk, de lesz világútlevél, és egy óriási művészellátó nyomott árakkal. Lám, itt ez a tárlat, kezdetnek ez sem rossz. Budapest, 2013. május 13.