A bolygató [antikvár]

Ajánlás Mikor ezeket a sorokat papírra vetem, már betöltöttem a nyolcvanadik évemet. Soha nem képzeltem, hogy ennyi időt élek meg, abban sem hittem, hogy érdemes volna. Móricz Zsigmond szerint hatéves korunkig megtörténik velünk mindaz, ami fontos, a többi csak ráadásnak számít. Én előbb húsz, majd negyven évet engedélyeztem magamnak, és lám, a dupláját is túlléptem. Beigazolódott a régi mondás: a magas kor csak azt bizonyítja, hogy az ágyúgolyónak nincs szeme. Azon kár töprengeni, hogy jól jártam-e, nem a saját szándékunkból jöttünk, és nem tőlünk függ, hogy meddig maradunk. A sírkőre vésett két számot nem mi határozzuk meg, sem azt, hogy mit fognak közre. Elég volt, mindenképpen elég volt. Mikszáth Kálmán azt mondta: „pályám során több illúziót vesztettem, mint hajat, pedig valaha sok hajam volt és mára igen kevés maradt". Belátom, hogy a keserves próbálkozásaim nem oldottak meg semmit, legfeljebb fenntartották a reményt, hogy egyszer még jöhet valaki, aki majd igazságot szolgáltat a veszteseknek. Lennék fáklya, amely bevilágítja az ő útját, várom, hogy jelezhessem a Messiás érkezését: rosszul fizetett állas ugyan, de örökös. Kedvem telik benne, hogy ebben a könyvben felidézzem néhány írói-politikai vállalkozásomat. Címül legszívesebben azt választanám, hogy "felbontandó halálom után!", de ez ellenkezne lelkem kívánságával, hogy megfogyott erővel is jelen legyek a mindennapok csatáiban. Azt szerettem volna, hogy a testemben rejlő energia maradékát is felhasználhassam, üresen tegyék le a koporsómat.