A hajnal frissessége [antikvár]

Részlet: Alexa Károly Örményföld, 2005. május Utazás Örményországba. Zarándokút. Olyanok társultak a kalandra - vissza a térben és hátra az időben —, akiknek őseik innen származtak el. Innen? Honnan? Ahonnan elindultak, ahonnan útra kellett kelniük hétszázötven évvel ezelőtt, az a város nincs Örményország területén. Az a város nincs. De a helyét sem Örményországban keU keresni. Az utazók az ősi föld szent hegyéhez akarnak elzarándokolni, az Araráthoz. Az Ararát olyan, mint egy hóval fedett nagy hegy, azonban ez csak látszat: az Ararát látomás, szimbólum, tudatmélyi szépség, mámor és mártírium, az örmény nép őrlelkének lakhelye. Az Ararát ugyan „egész Örményországból" látszik, minden örmény róla ábnodik nyugtalan, űzött éjszakáiban, de ez a „hegy" nincs Örményország területén. MegközeKtése nehézkes, a török adminisztráció alapos és körültekintő, ahogy a világba indulás ősi városához, az ókori civilizáció egyik legnagyobb alkotásához, Anihoz sem lehet eljutni a szokványos módon. Ani fénykorában — Árpádjaink alatt — százezer házáról és ezer templomáról volt híres, mondja a legenda, amely miért is ne lehetne igaz. Az Araráton feneklett meg Noé bárkája, mint az köztudott, de az kevésbé, hogy egy deszkadarabját az örmény vaUási központban őrzik, mindjárt ama dárdahegy mellett, amelyet egy katona a Megváltó oldalába döfött. Itt lakozott néhány száz évig ama Turinba ádebbenő lepel is, vérnyomokkal, izzadságfoltokkal, s valami felfoghatatlan sugárzással. Nem meglepő, hogy a környéken lépten-nyomon található obszidiánból pattintotta Káin is kését. Innen, a szent helyről, Ecsmiadzinból (jelentése: „Itt száUt alá az Egyszülött"), jól látható az Ararát, de meg nem közelíthető. Noé dédunokája volt egyébként ez első