A halál gondolata az újabb német irodalomban [antikvár]

LÉT ÉS NEMLÉT FOGALMA, melyeken filozófia és művészetek, az emberi szellem hordozói alapulnak, egyetlen pillanatban, egy ősforrásból fakadtak, s ez a gazdag mítoszokat és kultúrákat termő forrás a halál.A primitív ember ösztönösen él: gondoskodik táplálékáról, védelméről, fajának fennmaradásáról - érzelmei kizárólag az ösztön kielégüléséből, vagy ennek ellenkezőjéből támadnak s ezeknek artikulátlan hangban ad kifejezést, melyet a zene ősi megnyilatkozásának vehetünk - cselekvése nem tudatos, hanem reflexszerű. Létezésének élményét először a halálélmény tudatosítja benne - elmélkedésre készteti s ennél a pontnál különül el egészen világosan a többi lénytől - él, nemcsak vegetál, lelki világa kicsírázik. A tapasztalati úton kialakult térszemlélet mellett tudatossá válik az eddig homályos időérzék. Az elmúlás gondolata ébreszti fel a filozófiát s egyúttal minden olyan megnyilvánulást, mely az embert az érzékelhető világból az irrealitásba emeli fel. A halálban gyökeredzik érzelmi világa - először ez kelt benne minden testiségtől független érzelmeket. Nyomában kialakul a lélekhit, az ősi vallás. Mivel élő és holt között fizikailag nem tehet megkülönböztetést, láthatatlan erők működésére kell gondolnia s ezt a megfoghatatlan, hatalmán kívül álló valamit mindenre átviszi: a számára ártó vagy hasznos lényekbe, tárgyakba jó és rossz lelket képzel bele. Egyszeriben egy olyan világban találja magát, melynek összetevői többé már nem rajta kívül állóak s objektíven szemlélhetők, hanem kettőjük között szubjektív, benső kapcsolat jön létre. A felébresztett érzelmi világ újabb és újabb árnyalatokkal gazdagszik, mozdulatban, hangban, minden cselekedetében, minden vágyában kifejezést talál - kibontakoznak a művészet egyes ágai.