A kelta és germán irodalom története [antikvár]

BEVEZETÉS Kelták és germánok. Európa őslakóit nem ismerjük: nyelvöknek legkisebb nyoma sem maradt reánk; a hegyek és vizek nevei sokféle magyarázatot engednek meg, a földből kiásott csontvázak és eszközök nem nyújtanak kellő fölvilágosítást. Nem lehetetlen, hogy ez őslakók, a czölöptelepek építői, az ural-altáji népcsaládhoz tartoztak; tény, hogy a történeti korszak kezdetén már nem ők a világ urai, hanem a kelták (a. m. a fenségesek), a kikről a Kr. előtti VI. század óta tudunk. Az ő birtokukban vannak ekkor már Közép-Európa összes nyugati és északi tartományai: Németország, Ausztria és Magyarország nagy része, Francziaország, az Alpesek északi és déli lejtői és síkjai, a brit szigetek. Első bevándorlásuk idejét nem tudjuk pontosan meghatározni; a nép maga azt mesélte, hogy a sziget őslakói Keletről, a nyár országából vándoroltak be a ködös tengeren át; később, már római hatás alatt, azt tartották, hogy Brutus, Trójából menekülve, sok kaland után került Albionba, mely tőle nyerte nevét: Brutannia vagy Britannia. E mondák természetesen semmit sem bizonyítanak, mert tudákos szerzetesek csinálmányai. De már a történeti korszakba esik a keltáknak három nagy vándorútja, mely új hódításokra vezetett: a Kr. előtti VI. század végén elfoglalják a pyrensei félszigetet (Numantia, a keltiberek); a Kr. e. IV. század elején birtokukba ejtik északi Itáliát, melyet akkor nagyrészt etruszk népek laktak; és Kr. e. 384 és 278 közt lenyomulnak a Duna partjain vagy hullámain a Balkán-félszigetre egészen Görögországig és átkelve a tengeren, letelepednek Kis-Ázsiában: a gálátok, kikhez Szt. Pál apostol levelet írt és kik még Szt. Jeromos idejében (Kr. u. IV. század) is gall nyelven beszéltek. De Livius (V, 34) följegyzése, hogy Kr. e. 590-ben, Tarquinius Priscus uralkodása idejében, kelta népek Sigovesus vezérlete alatt bevándoroltak Közép- és déli Németországba, csupán monda.