A kortárs irodalomértelmezés perspektívái [antikvár]

Nyilasy Balázs Posztstrukturalizmus, teoretizmus, irodalomértés A 20. század utolsó évtizedeinek új elméletisége mifelénk fényesebb diadalt aratott, mint születése helyén, Nyugat-Európában. A kilencvenes évekre hazai irodalmárok sokasága dobta sutba a józan, kritikai attitűdöt, fogadta el a „teoretikus ész" felmagasztalását, és demonstrálta hovatartozásét a közmegegyezéses posztstrukturalista fogalmak, tételel<, premisszák sűrű emlegetésével. A személyiség-disszemi-nádó, a nyelui fordulat, a szükségképpeni areferendalitás, a valóságkapcsolatot tagadó intertextualitás, az alkotó-teremtö személyiséget kiváltó szubjektum s a műalkotást helyettesítő szöueg hivószavai a jártasság, a professzionalizmus emblémáivá váltak, automatikusan értékhelyzetbe kerültek, s alkalmazóiknak föltétlen presztízst biztosítottak. A kanonizáció elsöprő sikerét több tényező segítette elő. Az emberi viszonyrendszereket a századvégre mind teljesebben intézményesítő, globalizáló, bürokratizáló tendenciák az irodalomértés szféráját is befolyásolták. A humán diszciplínák működési feltételeit az akadémiai intézményrendszer a kollektív természettudományos kutatás mintáihoz igazította; a pályázati, publikációs, minőségbiztosítási, fokozatszerzési rend föltétlen alkalmazkodást követelt meg, s az irodalomtudósokat paradigmatudatosságra, paradigma-betartásra, a többségi kanonizáció tiszteletére, elfogadására szoktatta, kényszerítette. A régebbi (Horváth János-i, Schöpfiin Ala-dár-i, Barta János-i, Sötér István-i) individualitás-elvű, paradigmatudatossággal, glo-balizációs kényszerekkel kevésbé terhelt, indivíduális-kombinatív írodalomértésí mód az akadémiai intézményformákban már csak zárványokban élhetett tovább; leginkább még a debreceni Irodalomtudományi Intézetben maradt ideig-óráig érvényben, de a kilencvenes évekre az egységes posztstrukturalista gondolkozás ott is győzelemre jutott. A modern teoretizmus gyors kanonizációját a globális üzemmód konformításkö-vetelö kényszerei mellett a hazai történelmi körülmények is nagyban elősegítették. A posztstrukturalista invázió Kelet-Közép-Európában letarolt, lepusztított kultúrvi-lágon söpört végig. A kommunizmus riasztó dogmái: a föltétlen távlat-kijelölés, a primitíven értelmezett realizmus, a pártosság, a népiesség éppen eléggé gyűlöletesek voltak ahhoz, hogy a nyugati gondolkodás divatos fogaímai az édenkerti gyümölcsökkel azonosuljanak, s a kurrens elméleteket a körültekintés kritikai kultijrája helyett a kritikátlan átuétel kultúrája fogadja. A strukturalista, posztstrukturalista kanonizáció Nyugat-Európában is meglehetősen manipulatív körülmények közt ment végbe, de a magyarországi kommunista múlt az új eszméket érvényesíteni akaró, ügyeskedő irodalmár számára még több inkorrekt előnyszerzést tett lehetővé. Roland Barthes és köre az „areferencialitást" legitimáló buzgólkodás során az elvalót-lanítás gondolategyüttesét és műformáit ab ovo haladó, szubverzív, ellenzéki színezettel látták el, a valósághoz kapcsolódást pedig a kapitalista rend elfogadásával boronálták össze, és a radikális areferencialitás-formákat visszautasító alkotóra a tőkés társadalom, az establishment elfogadásának címkéjét ragasztották. A vitapart-