A képalkotó Ady [antikvár]

A magyar kultúra szellemi világvagyon, - értékeinek töredékét fedeztük föl, a létező, élő kincsből még kevesebbet használunk. Ennyire gazdagok lennénk? Nem, ennyire fényűzőek vagyunk. Bő a termés, mégis szegénység az osztályrészünk, mert kényelmes óvatosságból nem nyitottuk ki a meghódításra váró kincstár kapuját, melyet nemzeti literatúrának neveznek. „Minekünk még nem volt Baconunk, sem Shakespeare-ünk",- érzékeli a hiányt Ady Endre, de magyar nyelven sugározta eszméit Petőfi, Vörösmarty, Madách, -„Költők, piktorok, szobrászok, muzsikusok, színészek, gondolkozók és epikureusok új világokat láttak meg", - utal a XIX. század maradandó magyarságműhelyére. Adyban új dimenziók születtek, megingatta az addig ismert diszciplínákat. A Bhagavad-Gita tesz említést a „felső-lélekről", mely ékagra, a teljes szellemi ébrenlét állapota, ez több és más, mint Nietzsche emberfölötti ember eszméje, ez az egyetemes létezés tökélyének megközelítése, az a várt és épített pillanat, - mikor szintén Ady meghatározásával az „Ember az Isten ígérete"-vel létfok csúcsára juthat. Ez az eszmény, és a valóság? „Rom", -„ mozgó gyászjelentés vagyok", - ez a századforduló valóságának keserves alapfoka. Ezt a torzóállapotot kísérli meg Ady költészete univerzális forradalmával a „felső-lélek" magaslatáig fokozni kimeríthetetlen energiabőségével. Személyes léte rommező, de amit teremtett, - romolhatatlan holnap. Pázmány Péter, Körösi Csorna Sándor, Ady és annyian mások Himalája emberek. Kettős horizontunk értelmezte Vörösmarty Mihály „Ez őrült sár, ez istenarcú lény" sorában. Ady is megélte a süllyedést és emelkedést, e sár-istenség jegyében maradt földi, lett égi, pokol-kínokat rejtő hétköznapi valóságban érintette, közelítette, markolta az eszményt, így és ezért vált költészete halhatatlanná, örök jelenné folyamatos növekedésében. Eljut a fölismeréshez, hogy „a föl-fölemelkedett Embert mindig visszarántja valaki", - ezt a fájó valót, a föl-le irányt vágyódik magaslati létté kormányozni annak jegyében, hogy „Az ember már-már készül jónak és Istennek változni". Az isteni régiót kutatja önmagában, ez a metamorfózis a törvénye. Lírája szintézis, egyetemes mágnes, egybefűzi a földi térséget és kozmikus távlatokat az időtér magyar pontján. Kínozza, hogy „fél-emberek" vagyunk, „fél-nemzetecskék" között pergetjük sorsunk, „félig csókolt csókok" keserves állapotában, ahol „Minden Egész eltörött."