A magyar irodalom története a romantikáig [antikvár]

A finn-ugor és török etnikai elemekből ötvöződött magyar nép a IX. század utolsó éveiben érkezett hosszas vándorútjának végére, a Kárpátok medencéjébe. Műveltsége azonos volt az eurázsiai sztyep lovasnomád népeiével, s bár ismerte a türk eredetű, de a finn-ugor magyar nyelv szükségletei szerint bővített rovás írást. kultúrájának szellemi termékei kizárólag szóban éltek. Hiedelmeinek köréről, hitvilágáról csak szórványos adatokkal rendelkezünk, nem többel annál, amit az összehasonlító néprajz a rokon népek sámán-kultuszaiból és a magyar parasztság ősi babonáiból kibontott. Írásos emlék ebből a korból semmi sem maradt ránk, ősköltészetünk anyagára csak a keresztény magyar állam első századaiból származó latin nyelvű egyházi emlékek és történeti művek tudósításaiból következtethetünk. Az ősköltészet hordozója minden bizonnyal az énekmondóknak a sámánpapokéval azonos rendje volt, hiszen a költészet jórészt mágikus és kultikus igények szolgálatában állt, vagy a hősöket dicsőítette. Lehetséges, hogy ezt a rendet egy ősi varázs-igéből származó szóval regösnek nevezték. Az ősköltészet lírai műfajai közül legrégibbnek a munkadal látszik. A velencei származású Gellért csanádi püspöknek XI. századi legendájában esik róla szó: a püspök egy kézimalmot forgató magyar nő egyhangú énekét nevezi tréfásan "symphonia Ungarorum"-nak. Igen ősi eredetűnek látszik a XX. századig élő siratóének, amely egyébként a balkáni folklórnak is kedvelt darabja. Pogány és keresztény elemek vegyülnek az u.n. regös énekekben, a téli napforduló /karácsony-vízkereszt/ táján előadott termékenység-varázsló költeményekben. Maga a szokás szláv /hihetőleg délszláv/ eredetűnek látszik, a versek /a XX. század elején gyűjtötték össze őket!/ viszont telve vannak magyar mitikus képzetekkel. Magyar nyelvű eredeti varázs-szövegek feljegyzéseit a XV-XVI. századból bírjuk /Bagonyai ráolvasások, Bornemisza Péter bájoló imádságai/.