A magyar irodalom története [antikvár]

Irodalom: a lélek kifejezése leirott szóval. Kinek a lelkét fejezi ki ez a leirott szó? Az egyénét vagy egy kisebb-nagyobb közösségét? Elsősorban - akármi volt is az író szándéka - a közösség lelkét fejezi ki. Eszköze, a nyelv, a közösség alkotása. Évezredek múltak el, amíg valakinek eszébe jutott, hogy "egyéni" nyelvhasználatra törekedjék s kifejezésmódjában megkülömböztesse magát másoktól. Az alap, a nyelv minden lényeges tulajdonásga akkor is közös maradt. Minden lényeges vonásukban közösek a kifejezésre váró érzések, gondolatok. A közösség kincsei az elmondásra váró események: vagy azért, mert a közösséggel történtek, vagy azért, mert "mindenkivel megtörténhettek volna". Mi ez a közösség? Nagy általánosságban: az egy nyelven beszélők, gondolkozók, írók közössége. Ma röviden így mondhatjuk: a nemzet. De a keresztény középkor vagy a renaissance humanizmusának közössége tágabb volt, a latin ynelv segítségével: minden keresztényt vagy minden humanistát magában foglalt, nemezti külömbség nélkül. A közösség fogalmát ma is lehet tágítani vagy szűkíteni. Szűkíteni gőgös művészi elzárkózással, ha az író csak az őt megértő "kiválasztottaknak", a "boldog keveseknek" akar írni; vagy ha nemzete helyett csak osztályával tart közösséget. Tágítani lehet az új humanizmus gondolata alapján: az író az egész emberiségnek ír, az egész emberiséggel érez együtt - a fordítók dolga, hogy szavát mindenüvé eljuttassák. De akár a boldog kevesek, akár az egész emberiség felé fordul az író, gyökereivel mégsem tud kiszakadni a közös nyelv, a közös gondolati és érzésbeli hagyományok talajából, vagyis abból, amit nemzetnek nevezünk.