A magyar irodalom története II. [antikvár]

65. Széchenyi kora. TÖRTÉNETÜNKNEK ALIG VAN dicsőségesebb korszaka, mint az, mely századunk húszas éveivel kezdődik s a szabadságharccal végződik. E korszakot egy győzelmes hadjárat tölti be, melyet a magyar nemzet nemzetisége, szabadsága és haladása érdekében viselt. A nemzet hadseregének kezdetben csak tárogatósai és kürtösei voltak meg, akik ébresztettek és toborzottak: az írók, költők. Azután megjelent a vezér: Széchenyi. Szavukra gyülekezni kezdett a tábor, mely végül az egész nemzetet magában foglalta. A nemzet tudatára ébredt annak, hogy a mívelt világ haladásától messze elmaradt, nemzeti erejében meggyöngült, szabadságában megfogyatkozott s avult közintézményei elvesztették a kor szellemének megfelelő egyesítő, szervező és fenntartó erejöket. Magába szállani és munkához látni azonban nem volt elég: hosszú hadjáratot kellett viselnie, észszel, lelkesedéssel, áldozatkészséggel s végül fegyverrel is. Meg kellett hódítania a közönyt; legyőznie megcsontosodott nézeteket, szokásokat és érdekeket; szembeszállania egyesek és tömegek féltékenységével és gyűlöletével s kicsikarnia sorsának intézését ellenségei kezéből. E harc közben kellett alkotnia. De vezetve attól a meggyőződéstől, hogy csak a nyugoti szomszédaival egyenrangú mívelődés, szabad intézmények és erős nemzeti érzés biztosíthatják lételét: csodálatos gyorsasággal kezdte kifejleszteni szellemi, erkölcsi és anyagi erejét. Régi politikai és katonai erényeivel s új míveltségével kiküzdötte és megalkotta az új magyar államot. Ezt az egész kort reform-kornak szoktuk nevezni. Kétfelé oszthatjuk, mindegyiket vezére után nevezve el, az elsőt Széchenyi, a másodikat Kossuth korának. E két fél irodalma is a fejlődésnek más-más fokán mutatja a nemzeti szellemet. Amott még inkább a nagy múlt ihleti s ennek emlékeiből merít bizalmat; emitt már a nagy jövő képei vonzzák.