A magyarok kincse [antikvár]

Németh László magyar bűneinek felsorolása közben az anekdotázásra is rákeríti a sort, azt állítván róla, hogy ez is egyik nemzeti vétkünk. Hűséges olvasó vagyok, kegyeletes szívvel veszek tudomásul mindent, amit nyomtatott betű állít, első intrádára hiszem is szentül, különösen, amit nagy írók erősítgetnek. Most is így jártam. Az volt a benyomásom, végre valahára megtaláltuk az okát, miért nem volt soha, s miért nincs máig magyar filozófia, mert nincs és nem is volt, mi tűrés, tagadás. Hát ezért nem volt és ezért nincs: az anekdotázás átkos szokása mián. Ez az oka, hogy képtelenek vagyunk a finom elvonásokra s absztrakciók híján a filozofálás nem vérbeli szükségletünk, nem is kenyerünk aztán. Legfőbb ideje, hogy leszokjunk erről az alantas szellemi szórakozásról. Az ám, ha lehetne. Mert hamarosan előmerészkedett emlékezésem aljáról egy szerény ellenérv és ennek a világánál egykettő rákényszeredtem valamelyes d e-re. De hát.. szerencsétlenkedett elő belőlem az enyhe kétely: minduntalan és minden okvetlen hiba, bűn, vétek és tökéletlenség az mibennünk, ami sajátosság? Majd sorjázni kezdtek előfelé kételyeim mind. Tréfán kívül kötelesek vagyunk absztrahálni, ha filozofálni akarunk? A keletiek "virágos" beszéde csupa szamárság és alacsonyrendűség? Végül jött a legeslegnehezebb dió, vagy hogy másképpen anekdotázzam, a valóságosan legöregebb ágyú: igazán nincs magyar filozófia, csak azért, mert "prózában" csakugyan nincs?