A modern dráma elmélete [antikvár]

Peter Szondinak ez az 1956-ban megjelent ifjúkori műve azon kevés drámaelméleti munka közé tartozik, amelyik mindmáig fenntartotta érvényességét, és a nemzetközi irodalomtudományi, drámaelméleti és drámatörténeti szakirodalom rendszeresen hivatkozott alapkönyve maradt. A kötet első, részletezőbb fele a századforduló drámairodalmával foglalkozik, Ibsen, Csehov, Strindberg, Maeterlinck és Hauptmann drámaírói technikáját elemzi, a vázlatosabb második rész pedig az 1910-es évektől az 1940-es évek végéig mutat be néhány drámatípust és drámaírót (Brecht, Bruckner, Pirandello, O'Neill, Wilder, Miller). Szondi a két rész elméleti bevezetőjében Hegel és az ifjú Lukács nyomán "a dráma" elméletét adja. Az 1956-ban írt, máig alapműnek számító drámaelméleti könyvében Peter Szondi a 19. század végi dráma válságát és azokat a kitörési kísérleteket elemzi, amelyek e válság leküzdésének különböző lehetőségeit célozzák. Fő esztétikai szempontja a dráma epizálódásának jelensége, az a folymaat, amelynek során a drámai alany drámai tárggyá válik. Ezt a termékeny szempontot vezeti végig századunk drámatörténetéből Ibsentől, Csehovtól kiindulva, Strindbergen, Hauptmannon, Pirandellón és másokon keresztül Piscatorig, Brechtig, O'Neillig, WQilderig, Millerig.