A múlt évgyűrűi [antikvár]

IN MEMÓRIÁM KAZINCZY FERENC „Végre fellépénk a Belvederben minden magyarázó nélkül - írta ezeket a sorokat Kazinczy a Pályám emlékezete című művében. - Bátyám pirúla értem, tompábbnak talála, mint reményié. De midőn önszerete-tem elszédít, hogy kevélykedve emlékezem, mint érzém többnek a Van Dyck festését, minekelőtte megtudtam, hogy volt a világon valaki, akit Van Dycknak hívtak, mint a bátyám által csodálgatott Hoogstratent, Van Huysumot, Dennert, Handekvetert, Steinwicket, kevélységem ellohad, arra is emlékezvén, hogy a dagadt szemhéjú fej nekem akkor még becsben vala, mint a Correggio Jója, és mint mind az, a mit az Olasz-iskola szobájiban láték." Soha nem fogjuk megtudni, hogy mennyi színt rakott föl az emlékezet palettájára Kazinczy, de így kell elfogadnunk az öregedő művész visszatekintését a tizenhét éves önmagára. Akkor lépett ki először az idegen égbolt varázsbirodalmába, a híres bécsi Belvedere meséket őrző képtárába. Ő volt az első magyar ember - legjobb tudomásunk szerint —, akiben tudatosult a művészi szépség ösztöne, és ezt írásban meg is fogalmazta. A soha nem látott alkotásban gyerekfejjel is fölismerte a zsenialitást. Ebben az a legcsodálatosabb, hogy a szépre való rácsodálkozás teljesen független az ábrázolt témától, az alkotó presztízsétől, minden művészi fogástól. Meglepetésünket még csak fokozza, ha azt is tudjuk az ifjú befogadóról, hogy addig semmiféle iskolai esztétikai képzésben nem volt része. Ezt a veleszületett ösztönt az iskolában nem is lehet megszerezni. Csak megérezni lehet, ahogy Móricz Zsigmond is írta egyik Nyugat-számban, de megtanítani nem. Kazinczy is született esztéta volt. Titkos iránytűje segítette a szépség birodalmában, a — nem is mindig könnyű — tájékozódásban. Legszentebb szándéka az volt, hogy hazai földön meghonosítsa az esztétikai szépség tanítását. Szépírói, fordítói, kritikai munkásságának ez volt a mozgatója, nemes programja. A nemzeti közgondolkodás katalizátora és reformátora akart lenni, hogy minél gyorsabban és tökéletesebben meghonosítsa a szépség kultuszát. Az elődök között csak Kármán Józsefnek volt határozott elképzelése, de korai halálával sírba szálltak szép tervei. Kazinczy azt hirdette, a szépírónak jogában áll új csapáson elindulni: „Az aesthetikus írónak nem kell azt kérdezni: szóllanak-e így, és szóllott-e már így más, hanem ezt: lehet-e nekem úgy szóllani, hogy szóllásom elegáns, energicus, új zengésű szóllás legyen." Jól érezni, hogy nyújt kezet a neológus szépíró a nyelvújítónak. Nem volt tételes kiskátéja, de programja mégis kiviláglik abból, amit az irodalomról mondott, vagy az egyes művekről alkotott kritikáiban hangoztatott. De így az igazságnak csak az egyik arcát ismernénk meg, ha nem figyelnénk saját írói gyakorlatára. Benne jutott először öntudatra a magyar irodalmi gondolat. Ő volt az első és mindmáig egyik legnagyobb esztétánk.