"...a múlt idő nem délibáb" [antikvár]

"... a múlt idő nem délibáb, az jön velünk...": az igric mondja ezt Ratkó József drámájában, a nyelvetépett, örök némaságra ítéltetett költő, aki, lám, beszélő botjai segítségével, mutogatással, beszédes tekintetével, ha kell, kézzel-lábbal, de mégiscsak elmondja, amit a királynak tudnia kell, s ami a dráma egyik legfontosabb üzenetévé nő. Azt, hogy múltunkat, történelmünket, kultúránkat nem lehet s nem szabad kitörölni a közemlékezetből! A múlt idő nem délibáb: nem tűnik el, nem foszlik semmivé, s nem csalóka játék: egy nép jelene mindig a múlt pilléreire épül. A kereszténység fölvétele, a külhoni fegyveres és eszmei támogatás elfogadása a Kárpát-medencébe szorult magyarság megmaradásának ára - és István, az államalapító, aki népének vad ellenállása közepette telepíti magyar földre a külföldi papokat, építi a monostorokat, írja énekmondókat, múltról regélőket büntető törvényeit, István egy néma regőstől hallja királysága legnagyobb vétkét: rossz árat, sokat kért a megmaradásért. Egykori nevelője, a vén sámán, az Óbéli Öreg ugyanezt a vétket olvasta fejére: utolsó gyermeke, a leendő "kisebbik király" halálakor, a személyes fájdalom és az utódlás gyötrelmes gondja közepette államteremtő módszereinek helyességét is kérdésessé teszik. "Segítsd a királyt!" - kérte halálos ágyán Géza, István apja az óbéli időket soha megtagadni nem tudó táltost, István egykori nevelőjét; "Segítsd a királyt!" - kéri ugyanezt tőle az új hit, a kereszténység képviselője, István másik nevelője, mos tani tanácsadója, a főpap! Mert a fiát végülis kereszténnyé neveltető fejedelem, Géza, s a lassan gyökeret verő egyház tanai fölött őrködő főpap egyként tudja: István életművének sikere vagy sikertelensége azon múlik, hogy önmaga s népe milyen viszonyban marad a múlttal, a történelemmel, a hagyományokkal. Más viszonyra gondol, persze mindkettő, s másmilyen segítségre! A Kárpát-medence mai magyarjai tudják: bármilyen áron, bármekkora ellenállással szemben, bár ahány vétket elkövetve, bármily kegyetlenül torolva vétlen vétkeket is, István mégiscsak megőrizte a népét! Nyelvében, kultúrájában megtartotta a nemzetét. A megmaradás ára mégsem volt katasztrofális, hagyományaiban, történelmében nem pusztult el a táj idegen kultúrájú népei közé csöppent, idegen eszmékkel-kultúrával élni kényszerített nép. A dráma kérdései tehát valójában megválaszolt kérdések. Miért teszi föl őket mégis a drámaíró? Miért ez a bizonyosságtól megfosztott, lelkiismereti vívódásokkal küszködő, cselekedeteinek helyességéről biztosat nem tudható, sokszorosan meggyötört király lett a szerző választott drámahőse? Miért nem a történelmi hős, a nyertes államszervező?