A német irodalom kis tükre [antikvár]

I. A KÖZÉPKOR Mikor Tacitus Germaniajában először viszi a németséget a világ szellemi nyilvánossága elé, a barbárok primitív költészetéről szólva bizonyos irigység, az érintetlen ősnaivság utáni vágyakozás csendül ki a római történetíró soraiból. Harci dalok és hősi énekek voltak a német nép első költői alkotásai, amelyekben az ősöket, Mannust és Thuiskot, vagy a Rómát verő Arminiust magasztalták és temetések alkalmával karénekben, kardtánc mellett adóztak az elesett hősök emlékének. E nyomtalanul maradt epikai és drámai kísérleteknél többet tudunk a líra kezdeteiről, a szintén kultikus eredetű ráolvasásokról, varázsigékről és talányokról; a X. századi feljegyzésekben ránkmaradt két merseburgi ráolvasásban istenek és walkűrök nyúlnak be segítő kézzel az emberi sors irányításába, a hadifoglyok kiszabadítására s a paripa ficamodásainak gyógyítására képesítve a bajban levő harcost. A közfelfogás a német irodalom irott emlékeinek élére Wulfila nyugati gót Arianus püspök (311-383) bibliaforditását állítja, ez azonban nem egyéb tetszetős párhuzamnál Luther művéhez, amely valóban az új felnémet irodalom kezdetét jelenti. A gót nyelvemlékek nem tartoznak a szorosan vett német irodalom körébe. Kétségtelen viszont, hogy a gazdagon kifejlődött gót hősmonda tartalmával és formai elemeivel jelentős hatással volt a német hősmonda kialakulására és századokon keresztül élt benne tovább. A germán hősmonda ugyan nem mutathat fel nagy összefoglaló műalkotást, mint a hellén, ófrancia, ind vagy perzsa eposzok, de nem is maradt csupán a románc és ballada szűkebb keretei között, mint a spanyolok nemzeti mondaköltészete.