A Parnasszus ölében [antikvár]

Teremtői esők, szelek, vad zivatarok, s szépségben megbékélő mezők, az örök termést ígérő élet. Endre Károly mosolya szelíden telepszik közénk, figyelmes hallgatagon. Látjuk őt közelünkben, érezzük, hogy a vers ma is feszíti lelkét, s zúdulna, áradna belőle a zenével rokon, mélytiszta költemény. „A művészet maga engem úgy ostromol, annyira nem akar megszűnni..." Mert nem cél a költészet - az Élet maga. Oly különös tünemény a költő. Óriás terveket dédelget gyermeki kedvvel, s hagyja leigázni a képzeletet, a csendre vágyó pillanatot a vers zúdító erejével. Nem menekülhet. Beengedi most is a forrongó világot az elaggott szobába. „A humánumot meg kell mutatni. Az ember olyan nagy érték!" Figyeli, hallgatja az új zene-vers ritmusok hangját, mi mellette zeng, vele együtt, általa kiteljesülve a teremtő költők kórusában. Eszméit a teljesség erejével védi meg. „Az én költészetem homogén, önmagát kifejezi." Az Ő költészete nemcsak egyensúly, nemcsak tökéletes, klasszikus forma, hanem nyelvben, zengésében újuló művészet. „Kezemben a hexaméter és pentaméter megifjult. Ez a forma-átdolgozás egyenértékű egy új stílus bevezetésével. Nálam a szavaknak súlyuk van. Hű vagyok a szimmetriához, mert az örök egyensúly törvényét vallom. Ez verseim csontváza, e váz nélkül összeomlik az alkotás."