A piramisok megmaradnak [antikvár]

Közel az Omega-ponthoz Amikor megszülettem, ezen az általunk Földnek nevezett csodálatos bolygón mindössze két és fél milliárd ember élt. Alig több, mint hatvan évvel később, vagyis ma, túl vagyunk a hat milliárdon. Ebből könnyű kiszámítani, hogy kurta hat évtized alatt lélekszámunk bőven megduplázódott Ha biológiai ismereteim nem tévesek, akkor lélekszámunkat tekintve a rovarokhalak s a madarak után mi emberek állunk bolygónk faunájában a megtisztelő negyedik helyen. (Az alsóbbrendű élőlényeket nem számolva persze!) Ez a látszólag érdektelen tény itt, az ezredforduló lila közhely- és blöff-felhői között, a nagy csinnadrattás globalizá-ció látomásában alig is érzékelhető. Holott ha bármiféle holnapról próbálunk gondolkodni, akkor — számomra legalábbis — ez az az alfa-pont, ahonnan szemünket a jövő horizontja felé fordíthatjuk. Szóval Itt van ez a hat milliárd Ahogy tapasztalhatjuk mind egy szálig ember! Néha — lehúnyt szemmel persze, másként hogy is lehetne? — elképzelem, hogy valahol itt Európa közepén összegyűlik ez az irdatlan tömeg, és súlya alatt behorpad az egész Kárpátmedence Persze ilyen földrész-behorpadás nem lesz. De lesz más. Jobb, rosszabb, aligha tudható. Merthogy a mindenségidő és az ember-idő között van némi különbség. Az előbbi — legalábbis számomra — mindig jelen-idejű, mondhatnám Isten-tartalmú, míg az utóbbit mi magunk alkottuk meg, házi szükségleteink alapján, bár látszólag tudományos igénnyel. Ám ebben sem vagyunk valami nagyon egységesek. De — hosszabb távon ennek az égvilágon semmi jelentősége sincsen. Az ember-időt a mindenségidő egykor — száz-kétszáz év múlva? — gond nélkül annektálja. És addig?! Ez itt a kérdés! Mondhatnám, ama hamleti. De ha komolyan az