A portré alakvariánsai [antikvár]

Bevezetés Schöpflin Aladár kritikusi és irodalomtörténészi pályájának első szakasza a magyar irodalom a 19. és a 20. század fordulóján elkezdődő, és azt követő, a„Nyugat korára" kiteljesedő gyökeres és robbanásszerű irodalmi átalakulásnak, a romantikát felváltó klasszikus modernség kifejlődésének idejével esett egybe. Ennek a paradigmaváltásnak, a megújuló magyar irodalomnak egyik legértőbb, legfelkészültebb befogadója Schöpflin volt, s ezáltal egyik legkompetensebb kritikusa és kommentátora is. Bizonyos irodalmi műfajok differenciálódásával és születésével - melyekről a későbbiekben szólunk -, a különböző stílusirányzatok hazai megjelenésével a kritika és az irodalomtudomány metanyelve is szükségszerű alakuláson ment át, mely változás a korszak kritikus- és esszéíró nemzedékeinek írásaiban is jól kitapintható, így Schöpflin tevékenységén is nyomot hagyott. Mára már szakirodalmi közhelynek számít, hogy a Nyugat kora és az azt megelőző irodalomtudományi beszédmód közötti kontinuitás kiépülése jelentős mértékben köszönhető Schöpflinnek, mint ahogyan annak megfogalmazása is, hogy nincs kétféle — régi és új, konzervatív vagy liberális — irodalom, hanem polifon, az eltérő nyelvezetek alapján jellemezhető irodalom van.^ E kijelentés nem csupán az utókor mérlegelésének a következménye; már a kortárs esztéták is fölfigyeltek az irodalom folytonosságát, nem pedig megszakításokkal jellemezhető történetiségét valló kritikus szintetizáló, értékmegőrző, de ugyanakkor megújulást sürgető írásaira. Az Erdélyi Helikont szerkesztő kiváló kritikus és esztéta, Kovács László Schöpflin Mikszáth-monográfiájának recenzeálása ürügyén foglalta össze legtömörebben a kortársak előtt is megbecsülést szerző kritikai attitűdöt: a különböző szépirodalmi és teoretikus irányzatokat egyaránt elfogadó és esztétikai alapon „ítélő" toleranciát, az irodalmat folyamatként elfogadtatni akaró, ugyanakkor a szükségszerű paradigmaváltásokat is értő kritikusi tevékenységet: „Schöpflin Aladár írói útja a század elmúlt éveivel esik össze. Érdekes helyet foglal el ő a magyar szellemi életben. Élményköre a mult század második felére nyúlik vissza, s i^úkora legelhatározóbb benyomásait abból a korból kapta, amely átmenet a XIX. század és a XX. század magyar irodalma között. Amikor a »Nyugat« irodalmi forradalma megindult, s őt is ott látjuk a mozgalom írói között, már kész ' E meglátás elméleti megfogalmazására és a gyakorlati megvalósítására a két, későbbiekben tárgyalt esszékötete kapcsán térünk ki.