A tanárember [antikvár]

Ha egy kicsit is értenék Sigmund Freudhoz meg a pszichoanalízishez, minden bajomat nyomorúságos írországi gyerekkoromra fognám. Ez a nyomorúságos gyerekkor fosztott meg az önbecsülésemtől, miatta tört rám rohamokban az önsajnálat, miatta bénultak meg az érzelmeim, miatta lógtam ki mindig a sorból, váltam iriggyé és hiányzott belőlem a tekintélytisztelet, miatta lassult le a fejlődésem és miatta nem sikerült zöldágra vergődnöm a lányokkal, miatta nem jutottam előbbre a világban, és váltam szinte alkalmatlanná arra, hogy beilleszkedjem az emberi társadalomba. Hogy miként lett belőlem tanár és miként sikerült megmaradnom a pályán, azt a mai napig sem értem, mindenesetre nagy ötös jár nekem azért, hogy évtizedeken át kibírtam a New York tantermeiben. Kitüntetést érdemelnek, akik túlélik nyomorúságos gyerekkorukat, és tanárnak mennek - elsőként pedig nekem kellene megkapnom a kitüntetést meg a vele járó csillagot a későbbi szenvedéseimért.Volna kit hibáztatnom. A nyomorúságos gyerekkor nem magától adódik, hanem megteremtik. Léteznek sötét erők. De bárkit okoljak is érte, a megbocsátás szellemében teszem. Ennek értelmében megbocsátok a következőknek: XII. Pius pápának; általában az angoloknak és különösen VI. György királynak; MacRory bíborosnak, aki gyerekkoromban Írország legfőbb ura volt; Limerich püspökének, akinek a szemében minden bűnnek számított; Eamonn De Valerának, Írország korábbi miniszterelnökének (taoiseach), majd elnökének.