A valóság poézise [antikvár]

Kilencvenöt esztendősnek lenni: a magyar irodalom történetében valóságos antropológiai talány. Hiszen magyar költőnek általában alig néhány évtized adatott arra, hogy fellépjen a költészet magasára, befussa pályáját és betakarítsa életművét. Most talán meg sem kellene említenem Petőfit, József Attilát és Radnótit - mindannyiukkal fiatalon végzett az erőszakos vagy éppen a maga választotta halál. Vagy meg sem kellene említenem Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot, Szabó Lőrincet és Nagy Lászlót - egyikük sem érte meg a hatvanadik életévét. De hivatkozom Arany Jánosra, akit mint kedvetlen és bölcs aggastyánt örökített meg a magyar irodalom emlékezete, noha mindössze hatvan esztendőt élt; ez az életkor manapság az érett férfikor időszakához tartozik. Manapság aztán egyre-másra köszönthettük fel a kilencvenedik születésnapjukat (vagy éppen ennél is többet) ünneplő magyar írástudókat: Faludy Györgyöt, Fejtő Ferencet, Határ Győzőt, Püski Sándort - és most a kilencvenötödik életévét betöltő Takáts Gyulát. Ünnepelt költőnk mindig otthonos volt a világban, kezéhez szelídülnek a tárgyak, egyforma biztonsággal tekint szét kergében és az ég csillagai között. Biztonság és otthonosság lehetnének költészetének kulcsszavai. Nemcsak azért, mert örömeit a természet ajándékai közt keresi: bensőséges kapcsolatban él a környező tájjal, és meghitt viszonyban a tájban élő emberrel.