A XVIII. század költői [antikvár]

Több szálból, irányzatból összeszőtt időszaka a magyar irodalomnak a 18. század. Kezdetén még az előző korszak, a késő barokk, a rokokó hatása érvényesül, második felében a felvilágosult klasszicizmus és a szentimentalizmus stílusjegyei uralkodnak. Költészetére a formai, tematikai, stiláris sokszínűség jellemző, s mindezt a racionalitás szabta konvenció uralja. A század első felében Magyarországon még hiányzik a polgárság, a katolikus restauráció és az udvarhű magyar arisztokrácia kialakulása és megerősödése az anyanyelvet háttérbe szorító német és latin nyelvnek kedvez. Néhány műveltebb arisztokrata család csak franciául érintkezik a világgal. Az oktatás és a tudományok hivatalos nyelve a latin. Nemzetietlen kor, mondja Toldy Ferenc ezekről az évekről. Az iskolákat szerzetesrendek tartják fenn. A középfokú oktatásnak a poétika éppúgy tárgya, mint a retorika, a nemesek alapműveltségéhez a versfaragás is hozzátartozik. Ez a körülmény még sokáig meghatározza a versíráshoz való általános viszonyt, és magyarázatul szolgál a költőszerep korabeli megítéléséhez. A költőről alkotott képnek még semmi köze a romantika által kialakított művésztípus mára ismét megrendült ideáljához. Nem magányos hős, nem mágus és népvezér, nem társadalmon kívüli zseni, csak egy ember, aki ír. Nem azért kiváltságos, mert ír, éppen fordítva: azért ír, mert kiváltságos, a műveltséget birtokló felső réteghez tartozik, egyházi személy vagy arisztokrata. A század folyamán a felvilágosodás terjedésének következményeként ez a szerep is lassú változásnak indul. A század végére a polgárság is szerephez jut, az érzelmesség pedig elhozza a romantikát előkészítő személyesség levegőjét. A század dereka még az úri dilettánsok, verselő papok, lelkészek, katonák ideje. A tollforgató ember mint mondottuk nem művésznek, inkább a köz javán munkálkodó tisztségviselőnek tekinti magát, vagy a versírást egyszerűen passziónak, élete melléktermékének tartja, és szemérmesen elrejti a világ elől. Az irodalomszervező literátor típusa a század utolsó harmadában, a nemzeti mozgalmak csíráival és a nyelv kiművelésének programjával egy időben jelenik meg. Szeme előtt az egész kultúra és általa az egész nemzet megjavításának ügye lebeg. A 60-as évektől fellendül a könyvkultúra, a nyomdák száma ugrásszerűen megnő, a könyv funkciója megváltozik, egyre szélesebb rétegekhez jut el. Az olvasóközönség létrejötte az irodalmi élet alapfeltétele. Megalakulnak az első polgári olvasókörök, folyóiratok születnek, és a tudós társaságok egy saját akadémia felállítását szorgalmazzák. A gyors változások hátterében a felvilágosodás eszméinek térhódítása áll.