Acta Historiae Litterarum Hungaricarum Tomus XXVII. [antikvár]

E füzet szerzői és szerkesztői, ki az egykori tanártárs, ki a tanítvány, ki pedig a tisztelő minőségében, munkájukat a nyolcvanéves Baróti Dezsőnek ajánlják, aki tudós professzorként majd egy évtizeden át vezette egyetemünk irodalomtörténeti intézetét. A katedrán méltó utóda volt nagynevű elődjének, Sík Sándornak, a Szegedi Fiatalok mentorának. Életműve, mely korántsem korlátozódott a felvilágosodás korára, sőt - Mikestől Radnóti Miklósig - az újabb magyar irodalom szinte valamennyi korszakának tanulmányozására kiterjedt, harmonikus és maradandó teljesítmény. Értékét csak növeli a közegellenállás, amelyben született, a históriai fenyegetettség tudata, melynek ellenében ki kellett bontakoznia. A pályakezdést nehezítették a mostoha hazai viszonyok; Sík Sándor törekvését, újdonsült magántanára tanársegédi alkalmazását megakadályozta a nagyvonalú Klebelsberget a miniszteri bársonyszékben fölváltó szűkmarkú Hóman takarékossági mániája, s így a kollégium legnagyobb jövőjű, induló irodalomtörténészének a vidéki mezőváros szűk boltú kultúrája, a csongrádi por és sár adatott osztályrészül. Vargabetűnek bizonyult a koalíciós időkben a VKM főhivatalnoki szereplés is: egykori Alma Materébe csak az ún. fordulat évével térhetett vissza. A dráma azonban még csak ezután tetőzött: az alkotói pályán kényszerűen elszakadt egymástól, ami szervesen egybetartozik, tanári és kutatói munka. 1956-os kiállása után száműzték a katedráról, s szakmai munkássága csak az irodalmi lét perifériáin kerekedhetett teljessé. Életművének különös szépsége így ama erőfeszítésből ered, mellyel sorsát megfellebbezi. A mellőzöttségre szakmai termékenységgel válaszol, a pedagógia elveszett lehetőségeiért pedig - a nyugdíjazás előtti esztendőben - a Sorbonne-on nosztalgiából vállalt, de Ady megismertetésére fordított vendégtanári státussal kárpótolja magát.