Ady tévedései és igazságai [antikvár]

„Új ​időknek új dala vajon-e munka, melyet kezében tart a kedves Olvasó? Igen is, meg nem is. Ady Endre és az Ady-kultusz tárgyilagos, de mégsem szenvtelen értékelése terén mégis páratlanul úttörő e szerény kötet a Szatírarcú megszépülésének centenáriumán. Ady tragédiája és a magyar nemzet tragédiája kölcsönösen tükröződtek egymásban, és mindkettő legmélyebb gyökere önmagában volt. Ady halott szívét – kérésének megfelelően – ahhoz kell elküldeni, hogy mérlegre tegye, akihez a legrosszabb volt. A legrosszabb pedig ahhoz volt, akit Jézus Szentséges Szívének ünnepén keresztre feszítettek: Magyarországhoz. A mérlegre tekintve pedig mérleget von az Ős-Kaján megmérgezett vértől elhalt szívéről. A mérleg pedig nem feltétlenül pozitív. Leszámol a szerző azzal a hamis, Ady által is sugallt képpel, hogy a „zseninek” – úgymond – minden szabad. A „l’art pour l’art” hamis dogmája darabokra zúzatik, miszerint a művészi forma a tartalomtól elválasztva értékelhető, értékelendő és mintaadó lehet. Az igaz és a jó tengelyétől elszakított gyümölcs elrothad, bármennyire is „szemre szép és tekintetre gyönyörű”, evése mégis halálos. Bousset püspök örökérvényű maximája a Hortobágy poétájának új dalaira is igaz: „Pulchra, nova, sed falsa!” Igen. Nem minden hamis ma, csak az, amit mondott az önkoronázott „zseni” a „zsenialitás” rombolási jogáról, s amit a „zsenialitás” spongyáját markolók sem moshatnak le, s írhatnak át, mintha Ady a „miénk lenne”, kit „át nem engedhetünk azoknak”, akikhez tartozónak mindhalálig vallotta magát a rombolás táltosa.