Alföld 1972/9. [antikvár]

RÁCZ ISTVÁNEmlékezés Dózsa GyörgyreA történelmi személyiségek minden korszakban társadalmi törekvéseket képviselnek. Éppen ezért szinte törvényszerű, hogy a történelemformáló egyéniségek eszmék és gondolatok szimbólumává váltak. Csupán nevük felemlegetése is a zsarnokság vagy a szabadság, a megalázó alávetettség vagy a társadalmi jogegyenlőség, a fontolva haladás vagy a forradalmi bátorság, egyáltalán az embertelenség vagy a tiszta humánum gondolatát ébresztik a kortársakban és az utókorban egyaránt. Mivel a társadalmi törekvések, eszmék és ideológiák mindig az ellentétek harcában születtek, az ellentétes nézetek, nem egyszer a fegyverek is, nemcsak az események sodrásában csaptak össze, de e törekvéseket megtestesítő személyiségek történelmi öröksége körül is tovább folyik a küzdelem, esetenként századokon keresztül mindaddig, míg a történelem ítélőszéke a perlekedést végérvényesen igazságosan el nem dönti.A mindent érlelő idő az egyes népek történetében, így a magyar múltban is, a társadalmi igazságosság elvéért küzdő néprétegek élére gyakorta állított olyan vezetőket, akik a legnemesebb eszmékért még a mártírságot is vállalták. Nemzeti nagyjaink közül most 500 év távolából Dózsa Györgyre emlékezünk. Olyan személyiség tetteit idézzük, akinek az élettörténetéről keveset tudunk. Még a nevét sem ismerjük pontosan: az egykorúak inkább Székelynek, mintsem Dózsának írták, de emlegették egyszerűen Szittya néven is. Ez idő szerint találgatásokra vagyunk utalva a család eredetét illetően is. Homály fedi születési évét és helyét, miként az egykorú humanisták által az ő szájába adott ceglédi beszédről sem állíthatjuk bizonyossággal, hogy az úgy tényleg el is hangzott. A Székely Dózsa György nevet azonban - a hiányos történeti ismeretek ellenére - mégis szárnyra kapta a hír országhatáron belül és kívül, kortárs és utód, barát és ellenség ajkán egyaránt. Ö maga 1514-ben a magyar jobbágyság legnagyobb méretű, egész országot elborító parasztháborúját vezette. Neve mégis a forradalom általános jelképévé tágult. Az urak ellen a rongyos jobbágyok élére állt Dózsa harci hagyományait nemcsak a jogos örökségét követelő parasztság ápolgatta odaadó tisztelettel, de a forradalmi munkásmozgalom is legjobb hagyományai között tartotta nyilván. A nagy német parasztháború kérdéseit vizsgálva így tekintett vissza a magyar parasztháborúra a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő ideológusa, Engels Frigyes is. Dózsának és népének a célkitűzései végső soron a későbbi századok barázdát hasító parasztságának és kalapácsot forgató munkásságának a célkitűzéseivel találkoztak össze. A nagy parasztvezér eszméihez híven, ősök és utódok egyaránt saját korukban a társadalmi felemelkedés elé tornyosuló akadályokat óhajtották elhárítani a fejlődés útjából.Dózsa zászlót bontó jobbágynépének törekvése összetalálkozott a különböző európai országok parasztságának felszabaduló nagy indulatával is. Már a kortársak gyakran egymás mellett emlegették az európai földrészen fellángoló parasztfelkeléseket. Természetesen ma hamis aktualizálás lenne azt bizonygatni, hogy az egyes országok parasztjai között tudatos összefogás jött létre. Maguk a parasztok és vezetőik, ha tudomást szereztek is egymás küzdelméről, az ösztönösség, a feudális széttagoltság, az országhatár és nem utolsósorban a történelmi lehetőség és szükségszerűség különböző időben való jelentkezése, az általános tendenciák érvényesülése ellenére is, csak helyi megmozdulásokat eredményezhetett. Az európai parasztság a feudalizmus századaiban lényegében ugyanazon fejlődési fokokon haladt át. Az azonos vagy hasonló társadalmi fejlődés - ha évszázados eltéréssel is, Nyugat-Európán kezdve s fokozatosan a kelet-európai országokra átterjedve - az osztályharcnak is hasonló vagy azonos formáit és jegyeit alakította ki. Az 1514. évi magyarországi parasztfelkelés tehát szerves része a középkori európai parasztfelkeléseknek, s Dózsa alakját joggal állíthatjuk egy sorba a legendás hírű angol John Ballal, a tüzes szavú német Münzer Tamással, a rettenthetetlen orosz Bolotnyikov-val.