Alföld 2018. július [antikvár]

BEREMÉNYI GÉZA Magyar Copperfield A Teleki tér 9. udvarán főleg az asszonyok énekeltek. De azok nagyon tudtak. Kivitték a teknőt az ajtajuk elé, én meg leülhettem a küszöbükre hallgatni, hogyan súrolják, emelgetik, csorgatják ütemre a fényes lepedőket, hajlonganak dalolás közben. Közülük is Horváth néninek volt a legszebb hangja, cigány volt, az udvar végében lakott, szemközt Sas bácsiékkal. A fiát Kálmánnak hívták, és gyakran járt mosatni az anyjához. Kálmán alig valamivel volt magasabb akkori gyerekmagamnál, oly nagy púpot viselt a hátán. Óriási fejével cigarettázott. Ezüst fogakból füstölt, úgy ült mellettem vigyorogva. Mintha nem lett volna nyaka neki, a bodros koponyája a mellébe fészkelte magát. Sípolva vett levegőt, magázta Horváth nénit, és állítólag sok pénzt keresett mint zenész a borravalókból, ugyanis a Nemzeti étteremben hegedült éjszakánként. Szerettem vele együtt nézni, hogyan mos, azután meg vasal az anyja az udvaron. Olyankor ők ketten kihozták a konyhaasztak, pokrócot tettek rá, majd Horváth néni egyik kezét csípőjére helyezte, és a másikkal elkezdte oldalra dőlve lengetni a nagy és nehéz faszenes vasalót, hogy az tüzesedjen. És ennek a lóbálásnak az ütemére rögtön dalra is fakadt. Városi slágereket énekelt, közöttük világszámokat, ahogyan a többi udvarbeli asszony, de még őnáluk is különbül. Talán Kálmán, a fia is azért járt olyan sűrűn, hogy élvezze az anyjának a hangját, ami önmagában nem is lett volna olyan hatalmas mutatvány - mert már kikezdte a nikotin, ugyanis Horváth néni szintén akkora bagós volt, hogy még vasalás közben is fél kezével cigarettázott, miközben a súlyos vasat a lepedőkön, ingeken, nadrágokon hosszá-ban-keresztben tologatta -, ha az ő hangjában nincs valami búgó és szárnyas erő, amitől az ember, aki hallgatta, még önmagáról is megfeledkezett, nem csak arról, hogy egy kopár udvarban vasalgató öregasszonyt lát. Emlékszem, hogy mondogatta is neki Kálmán: „Csinálja csak, nem gondolom ingyen." Mert fizetett az anyjának, hogy az mosson és vasaljon őrá, de én tudtam, láttam azon az ezüstfogú muzsikuson, hogy igazából az anyja énekléséért van annyira oda. Elege lehetett neki a jól fizető éttermi részegekből, akik bankókat szórtak a Nemzeti étteremben a saját gajdolásaikért. Rendelt is nótát Kálmán. „Most az enyémet" - mondta Horváth néninek. Ő meg akkor az udvar szűk egére emelte az arcát, és a hosszú magánhangzókat elnyújtva kezdte azt a slágert búgni, hogy „Te vagy a fé-é-ény az é-é-éjszakában, te vagy a nyá-á-ár, ha hull a hő-ó-ő." Az volt a fiának a nótája. Kálmánka pedig a nagy, megsárguk szemét törölgetve magyarázta nekem: „ez engem mindig szíven üt". És nem tudom, hogy miért, talán mert ezt mondta Kálmánka, én olyarmyü-a felfigyeltem erre a megkopott és kegyedenül érzelgős, régesrégi dalra, hogy én is szívre vettem. „Szélben pálmalevél, szívemben te vagy a vé-é-ér" -énekelte Horváüi néni, mire én láttam is kardalakú leveleket, amint habverőként fel-