Alkotó és alkotás [antikvár]

Esszékötetünk a magyar irodalom néhány nagy alakjával foglalkozik, akiknek a pszichoanalízishez fűződő viszonyát vizsgálja. Távolról sem az összessel, hiszen számos magyar írót idesorolhatnánk a századelőtől napjainkig, sőt alig volna megnevezhető olyan huszadik századi író, aki Freud lélektani felfedezései alól ki tudta vonni magát. Ezek a felfedezések a mélyebb lelki rezdülések iránt amúgy is fogékony írók figyelmét a fejlődésnek és a gyermekinek az ábrázolása, a regresszív és patológiás folyamatok fokozottabb megértése, a minden emberben ott lappangó feszültségek és tudattalan szándékok felismerése felé fordították. Nyilvánvalóvá vagy inkább tagadhatatlanná vált, hogy az alkotó saját tudattalanjából is merít, amikor verset vagy prózát ír; az írói alkotás a szavak művészi megformálásán és szublimációján keresztül kifejez valamit, ami feldolgozatlanul mindnyájunkban munkál szorongások és indulatok, elfojtott vágyak és sóvárgások szintjén. A pszichoanalitikus esszé a mi esetünkben azt jelenti, hogy a szerző az irodalmi alkotást alkotójának szubjektív, belső világából próbálja értelmezni. Abba a lelki műhelybe próbál betekinteni, amelynek mélyén az alkotás létrejött.