Árnyék a napsütésben [antikvár]

Részlet a könyvből: Sándorka Száztíz évvel ezelőtt született a nagybátyám, Hunyady Sándor, ötvennyolc éve, hogy meghalt. Én akkor kilenc éves voltam, emlékeim róla nem számosak, de annál elevenebbek: gondoltam, leírom őket, hiszen ma már kevesen élnek, akiket személyes emlék fűz Sándorkához. Kisgyerekkoromban a vasárnap főleg azért volt ünnep, mert Sándorka eljött hozzánk ebédre és meglovagoltatott a térdén. Nem sokkal később már „felnőtt történeteket" mesélgetett nekünk, húgomnak és nekem. Az egyik arról szólt, hogy édesapja - nagyapám Bródy Sándor - egy koronát adott neki, hadd fogadhasson a lóversenyen. Kisöccse, Illés, kikapta kezéből a pénzt és elszökött vele. Egyből utána rohant a négy idősebb fiú, kergették, míg el nem kapták. Az utolsó pillanatban Illés lenyelte a koronát. Mivel közeledett a verseny kezdete, azonnal cselekedni kellett: konyhakést hoztak, hogy felvágják Illés hasát. Asztalra fektették, lefogták. Csak egy felnőtt váratlan szobába lépte mentette meg a gyereket a korai haláltól. A pénz pedig másnap, késve, de természetes módon előkerült. Ez különben jellemző Sándorka sok, nekünk elmondott, és mások számára leírt történetére. Néhány hónappal ezelőtt került először a kezembe az a kis cikk, amit hároméves koromban írt rólam (Gyermekköltészet). Természetesen nem emlékszem a történetre, sőt szüleim sem beszéltek velem erről soha. De tisztán emlékszem Sándorkára, aki szivarcsutkával a szájában, csillogó szemmel, vidáman és angyali türelemmel viselte egy játékos kis kölyök minden merényletét. Sándorka sohasem volt apa, így nem tudott gyerekekkel „bánni". De emberekkel tudott. És velünk mindig úgy bánt, mintha mi is felnőttek lennénk. Gyerekek ritkán részesülnek ilyen megtiszteltetésben, ezért mi ezt a legnagyobb tisztelettel viszonoztuk, ami egy gyereknél semmi más, mint önzetlen és örök szeretet.