Az elvitathatatlan hely [antikvár]

Ez a kis tanulmány-füzér, mely e szép sorozatnak ebben a kötetében helyet kapott, az utolsó néhány év terméséből vett szemelvény, amolyan Auslese, ahogy Rilke nevezte el utolsó verseinek egy csoportját. Rilke és emlékezetes címszava nem ok nélkül kerül ide. Könyvemnek és első közleményének címe maga is egy rilkei kifejezést vesz kölcsön: azt értelmezi; azt kéri fel mintegy, hogy saját magát értelmezze. Maga is azt a helyet" keresi, amelyet kultúránk századain keresztül annyiszor vitattak el, minden formájukban - vallási és laikus érdekeltségű korokban egyaránt - az érdek-érdekelt társadalmak, s vitatnak el ma is. Ma különösképpen, a felbomló és új rendjüket kereső politikai átalakulások új hierarchiát hajszoló vehemenciájával. A költő mindig kétes, ám, éppen Rilke szavával, minden kétségességében is elvitathatatlan" helyét.Nem új, távolról sem az, sőt inkább rögeszmésen untig visszatérő ez a téma mindazon írásaimban, amelyek kora ifjúságomtól kezdve, minden előzetes terv nélkül, újra meg újra a'költészet" és a költő" fogalma vagy fantoma, fantom-fogalma körül sündörögnek és ólálkodnak indiszkrét tolakodással, hátha egy-egy pillanatban talán ezek belsejébe is bepillanthatnak. Mindenesetre: mindig ennek a mindig vitatott és elvitathatatlan helynek a keresésében. Valaha régesrégen fordítottam le, Hamvas Béla kérésére és akkor készülőben lévő Anthológia Humana című kresztomatiája" számára (első megjelenés: 1946, Egyetemi Nyomda, Budapest) Rilkének azt a kis prózáját, amelyet e könyv címében és első írásában idézek, amelyre ebben építek - mint egy kősziklára? nem, csak mint egy titokzatos csiszolású gyémántra.