Az idő fénylő nyoma [antikvár]

Részlet: Értékteremtő folytonosság A nyugati magyar irodalomról dióhéjban Már az elnevezés is rendhagyó: nyugati magyar irodalom, holott pontosabban illenék rá a nyugati és tengerentúli magyar irodalom mint megjelölés. Hiszen az egyetemes magyar irodalomnak ez a csupán fél évszázada értéket termő ága, a lombsátorban meghúzódva, de onnan mindig kikandikálva, Bécstől egészen az ausztráliai Perthig terjed. Mindig büszke volt az önállóságára; bár legjobbjai — életművük a bizonyság rá — sohasem szakadtak el a magyar literatúrától, s ha másban nem is, az anyanyelv tökéletes művelésében-birtoklásában tartották magyarságukat, a külön utat ugyancsak hirdették. Nem is külön út volt ez, hanem a politikai tisztánlátásnak egyik formája. A nyugati magyar író, ha tisztességes volt, ha valódi súlyában; történelmi erőként értékelte az 1956-os magyar forradalmat, sohasem hallgatott, ha eltorzítva vagy végveszélyben látta nemzetét. A kommunizmus elől elmenekült Márai Sándor, az erkölcsére kényesen büszke polgár éppúgy fölemelte szavát a nemzet rabigába hajtása ellen, mint azok az ötvenhatos fiatalok, akik közül nem egy — kezdő költőként, literátorként — a toll mellett a fegyvert is forgatta. A történelem kényszere által létrejött stafétában váltották egymást a nemzedékek. Hogy volt mit átvenni és továbbvinni, azt az alapozók — egy Márai Sándor, egy Cs. Szabó László, egy Tűz Tamás, egy Határ Győző, egy Gombos Gyula — életműve szépen mutatja. És akkor hol van még a nálunk, sajnos, nem eléggé ismert Fáy Ferenc nyugatos, a Jeremiás siralmaiban (nagy ötvenhatos vers!) már-már babitsi mélységeket elért lírája, Szabó Zoltán nemzetvédő publicisztikája, a Domahi-dy fivérek; András és Miklós szépprózája, illetve szépprózája és drámája, Hanák Tibor filozófiát búvárló, a magyar szellemi életben unikumnak számító esszéi-tanulmányai, hogy csak a legnagyobbakat említsem. 7