Az irodalomtörténet elmélete I-II. [antikvár]

A hatvanas-hetvenes években, a hazai nagyarányú irodalomtörténeti vállalkozásokkal párhuzamosan, szinte észrevétlenül fejlődött ki az irodalomkutatás sokak által s új felfogásban művelt önálló munkaterületévé az irodalomtörténet elmélete. Irodalomtörténet-elméleti művek persze voltak korábban is - bizonyos előzményekre a kötet bevezető tanulmánya is felhívja a figyelmet, s a diszciplína elnevezése sem új. Az irodalomtörténet elmélete iránti érdeklődés megújulása és kiszélesedése is világjelenség volt. A hazai kísérletete mindenesetre kezdettől jellemezte a tényleges irodalomtörténeti feladatok szem előtt tartása, s így nem egyszerűen általános reakciója volt az irodalomelméleti érdeklődés ahisztorikus, szinkronikus irányának. A tisztán spekulatív megközelítés persze az irodalomtörténet elméletében is lehetséges, de az irodalomtudománynak az az iskolája, amelyet e kötet reprezentál, éppen a spekulatív irodalom- és irodalomtörténet-koncepciókkal folytatott vitában tudott leginkább egyetérteni. Azt gondolhatjuk, hogy ez a tudománytörténeti fázis mára már lezárult, s ezek a tanulmányok mindenekelőtt történelmi dokumentumok. Az irodalomtörténet-elmélet új, hermeneutikai recepcióesztétikai, dekonstruktivista vagy az ún. "empirikus irodalomtudomány" által képviselt módszerei közepette azonban továbbra is szilárd építménynek látszik az előző évtizedek hazai munkálkodása által kiművelt vagy kifejezett tárgyias, az általánosítással csínján bánó, az esztétikai nyitottságot valló megközelítés. Nem egyszerűen önmaga emlékműve: a továbblépés eszköze, anyagszerűségében maga is az irodalomértéshez való felkészülés anyaga.