Az irodalomtudomány jelenkori irányzatai [antikvár]

Az irodalomtudományi kérdésfelvetések az utóbbi egy-két évtizedben nem a kánonképzés irányába mutatnak. A hagyományos irodalomtörténet populáris műfajjá vált, nincs tudományos presztízse. De az irodalomtörténetírásban mutatkozó válság az egész irodalomtudomány legitimációs válságának szimptómája. Az irodalomtudomány hagyományos felosztása történetre és elméletre az utóbbi évtizedek irodalomtudományi vitáiban érvényét vesztette. A határok elmosódása nemcsak a tudományág belső relációit érinti. Az új elméletek és módszerek zöme ritkán genuin irodalmi eredetű, ötleteket és modelleket az irodalomtudomány számára a társtudományokon - lingvisztikán, filozófián, pszichológián, történettudományon, szociológián - kívül közeli és távoli szomszéd tudományok - etnológia, biológia, neurofiziológia, kibernetika - szállítanak. A különböző modellek adaptálhatóságáról és alkalmazhatóságáról folyó viták nem vezettek el az irodalomtudomány új rendszerezéséhez. A szintetizáló törekvésekből eredő kolonizálással a problémafelvetések mind specifikusabbá válásából fakadó szétforgácsolódás áll szemben: az irodalomtudomány, miközben más tudományokba behatolva parttalanná válik, az újabbnál újabb koncepciók adaptációinak gyors váltakozása és szimbiózisa következtében polemizáló iskolákra és irányzatokra hullik szét. Ezekben két tendencia, egy dezideologizáló és egy módszerpluralizmusra törekvő érvényesülése figyelhető meg. A különböző koncepciók a komplementer kritika mellett egymás módszereinek variálását, kombinálását, flexibilis adaptálását kísérlik meg. Az elméleti impulzus mára már fáradóban van - legalábbis a világ nyugati felén. Irodalomelmélet helyett, amely a különféle konnotációkkal amúgy is terhelt „teória" misztifikálását sugallná, inkább különböző argumentációs stratégiákról érdemes beszélni. Ezek alapállásuknak megfelelően más-más tulajdonságokat és funkciókat tulajdonítanak az irodalomnak, és ezért a hozzá való közelítéssel szemben is más-más követelményt támasztanak. Jelen könyv nem akar átfogó irodalomtudományi kézikönyv lenni, annál kevésbé, mert lévén az irodalomtudományi alapfogalmak ritkán normatívak, egy ilyen vállalkozás ma már anakronizmus lenne. A dogmatikus körülhatároltság lehetetlensége és a módszerpluralizmus realitása kizárja egy bármiféle kanonizált rendszerezés és egy valamiféle objektivitásra számot tartó értékelés lehetőségét is. Célkitűzésem ennélfogva az utóbbi néhány évtizedben keletkezett legfontosabb irodalomtudományi tendenciák áttekintése, a köztük folyó polémiák, illetve közeledési kísérletek ismertetése, valamint tudománytörténeti hátterük vázolása. A fentiek értelmében a kötet beosztása sem valamiféle hagyományos klasszifikációs szabályokat, sem betűrendbe szedett enciklopédikus elveket nem követ és nem is követhet, mert az irodalomtudományi diskurzusban szereplő, itt tárgyalt tendenciák különböző „osztályokhoz" tartoznak: az egyik inkább tudományelmélet, a másik inkább szemantikai elv, a harmadik inkább metodológia, a negyedik inkább interpretációs irányú filozófia stb.