Az összelappadt víztömlő, Gábriel arkangyal és Európa szelleme [antikvár]

Ami Gérecz Attila egyetlen hátrapillantásába belefért Gérecz Attila 1999-ben hetvenéves lenne - ha élne. Csakhogy már jó hét éve olvashattuk róla: „A Szép és Jó örök ikerpárja mellett ott a másik örök ideapár: az ép testé, ép léleké. A mi szellemi égboltunkra a görögök vetették kívánatos, útjelző csillagképnek, miként az övékére Mezopotámiából került. Oda pedig még ősibb kezekből. De hányunk ismerhetett rá e csillagképre emberi valójában, megtestesülésében? Gérecz Attila bizonyára nem. Kurta életében hogy juthatott volna erre is idő? Megvalósulásával volt elfoglalva benne a szökevény ifjúság - még nem a szemlélésével. Annál inkább meglátták benne, akik találkozhattak vele. Előbb húsvér valóságában a kortársai. Utóbb már mindannyian, akikre az ő költői hagyatékából tűz ez a csillagkép - persze csak akkor, ha képesek vagyunk a csaknem nemzeti méretű feledékenység harmincöt éves ködös, zúzos hómezején áthajolni hozzá." Megszakítom az idézetet, hogy a bölcs kiemelést („ha képesek vagyunk rá") megtoldjam az akkor már „harmincöt éves nemzeti méretű feledékenység" kiemelésével. Nem árt, ha erre ügyelve olvassuk idézetünket tovább: „Csak hajoltan állhat az utókor e kettős teher alatt. Én legalábbis nem tudom megmondani, nagyapa-szívemben melyik fájdalom a nagyobb: az ő 1956. november 7-i hősi halála, vagy az önmagunk miatti, amiért ifjú testével együtt immár örökké ifjú szellemét is majdnem a sírjában felejtettük." Aki e sorokat nevével jegyezte - maga is egykor meghurcolt író -, az ország első közjogi méltósága. Az írást mindenki olvashatja az 1991-ben megjelent, Gérecz Attila, a költő - 1956 mártírja c. könyv elején. Azt hihetnénk, ha nem is pusztán az érték (az igazság értéke), de legalább írójának közéleti rangja miatt sokan osztoztak az ország első közjogi méltóságának kettős fájdalmában. De Csillag Tibor költő és műfordító (és természetesen börtönviselt) A kritika kritikája c. tanulmányában Gérecz Attila posztumusz verskötetének sajtóvisszhangjáról már 1992 őszén ezt írta a Stádiumban: „A kérdés: méltó módon emlékezett-e meg a sajtó 1956 egyetlen költő-áldozatáról, s általában a volt kirekesztett írókról, a börtönbeli költőkről, Gérecz bajtársairól? Megadták-e a kritikusok a nemzetnek azt, amit maga a nemzet veszített el azáltal, hogy legjobb fiait fizikailag vagy lelkileg megölték?" Csillag szerint: „A sajtó túlnyomó többsége 1991-ben ismertette Gérecz posztumusz kötetét. Ez a megemléke-zés-hullám azonban az újságokból hamar visszavonult, mint apálykor az áradat. Kampányjellegű volt az ünneplés. Közben nem végezték el Gérecz Attila filológiai elemzését. Mintha szobrát a magyar irodalom raktárában, nem pedig a csarnokában helyezték volna el." Göncz Árpád író és köztársasági elnök 1991-es könyvbevezetőjében abban reménykedett, hogy „ most majd a költők kézen fogják a mai ti-