Bárka 2010/2. [antikvár]

Esti Kornél életei (retró) A piskóta-élet Esti Kornél elhatározta, hogy átírja magát. Átírom magam. S noha konkrét szövegekre gondolt csupán, a füle, mert úgynevezett minden halló füle volt, hallotta az átvitt értelmet is, így eszébe jutott az a fiatalkori, romantikus elképzelése, amelyet ugyan az élete nem cáfolt meg, de amelynek emlegetésétől - megítélésem szerint helyesen - lassacskán eltekintett, hogy tudniillik ő azonos volna az általa írtakkal, és ha így, akkor egy efféle átírás | igazán nem volna gyerekjáték. Vagy inkább piskóta. Hogy nem piskótáéikor óvatosan rápillantott a szövegekre, I azok semmit nem idéztek föl a számára. De hát miért is kéne? Az írás nem emlékeztetés a világra, hanem maga a világ. Szerintem már ezt se kéne forcérozni.^ A baronesz-élet A baronesz szakácsnői minőségében - olyan farizma van, mint a futballistáknak - egy mosolygós kedd reggelen egyszer csak rábukott a Wellington-bélszínre, mint gyöngytyúk a meleg takonyra. Ezen tűnődött aztán Esti a maradék életében, hogy most akkor a Wellington vagy a takony, mi az ő élete, végül is, tulajdonképpen, a hét- meg a nyolcszázát. A kávéfőzőnő-élet Ifjúságunkról beszélgettünk. Esti Kornél így szólt: Akkoriban sokat ittam. Nem nevezném vedelésnek, mert már az első korty sok volt. Akkor meg már mire erőlködni. Sötét haja volt, nyers, szabályos arcán gyermekkori bárányhimlő nyomai látszottak; a szeme szelíd volt, nagy, barna, az alakja feszes. Magas szárú kék vászoncipőben dolgozott. Sokat várt ott rá a pultra támaszkodva egy vállas, egybefaragott arcú, göndör szőke hajú férfi. Még a bádogszerű zöld műbőrkabáton át is sejteni lehetett ruganyos, nem mindennapi erejű testalkatát. Állandóan sötét szemüveget viselt; volt a mozgásában valami gyámoltalanság, s mindig csöndes volt, szerény és udvarias. Órákat töltött el a pult fölé hajolva, néha átsétált a pénztárhoz, egy csomag cigarettát vásárolt az ott ülő nénitől, visszament a kávégép mellé, váltottak egypár szót; de többnyire csak nézett, nézte a nőt, úgy várta be, amíg végez, hogy azután egymásba karolva menjenek el. Ln őt is néztem, a nőt is néztem, úgy vártam be — nem vártam semmit, csak hogy múljék az idő. Múlt is. Amikor letartóztattak, és megláttam, rögtön tudtam, hogy ő a verőember. De nem ő volt. Nem ő volt a verőember, ő csak oda-odaütött. Odasózott. Nem vette le ott se a szemüvegét, csöndes volt, szerény és udvarias, volt a mozgásában valami gyámoltalanság. Akkor ott nem múlt az idő, de azután újra múlni kezdett. Manapság már nincsenek ilyen letartóztatások. És ilyen kávéfőzőnők se. Nem iszom, pedig jó lenne. Nem iszom, pedig kéne. Nem iszom, hiba. De ha innék, az se tenne semmit jóvá. Ez a semmi az életem. Az egymásba karolva-élet Esti Kornél késő este becsönget hozzám. Sápadt, ideges. Leül íróasztalomra. Ezt mondja: A fiamnak sötét haja volt, nyers, szabályos arcán gyermekkori bárányhimlő nyomai látszottak; a szeme szelíd volt, nagy, barna, az alakja feszes. Magas szárú kék vászoncipőben dolgozott. Sokat vártam ott rá a pultra támaszkodva. Vállas, egybefaragott arcú, göndör szőke hajú férfi, akinek még a bádogszerű zöld műbőrkabátján át is sejteni lehetett ruganyos, nem mindennapi erejű testalkatát - kérésre vagy fenyegetésre így jellemezném magamat. Állandóan sötét szemüveget viseltem.