Bíborban és feketében [antikvár]

Már a kötetcímei is beszédesek: a Jégkarc (1989) valami hidegen fénylő, kemény, tiszta kontúrú ábra, a rézkarc művészi örökérvényűségét és a jég olvadásának mulandóságát, e két éles ellenpontot ötvözi telitalálattal egyetlen kétszótagú szóban. A Belső sáv (1994) a lélek belső útjait fürkészi, érzékenyen, okosan, nagy önismerettel, és összekötve a test változásainak önkínzóan őszinte, pontos leírásával. Valami keleti utat sejtet, a Tao követését, a világtól való teljes elzárkózást. De hogyan is zárkózhatna el a világtól az a költő, aki következő kötetének a Koronatanú (1997) címet adja? A koronatanú valamilyen külső, a szubjektumon kívül történő esemény elfogulatlan szemlélője, aki a „belső sáv" megtalálása adta nyugalom és erkölcsi biztonság birtokában ítéli meg a látottakat. És, hogy a kétpólusúság kiteljesedjék, az utolsó kötet a Félsötét (2000) címet kapta, amely cím már önmagában is kettős kép, vagy legalábbis a két véglet közti átmenet megragadása; körvonaltalan, homályos, tompa élettér, éles ellentétben a Jégkarc kontúrosságával, vakító fehérségével. De szabad-e egy életmű - még ha egymást gyors egymásutánban követő kötetekről van is szó - köteteit ilyen egységben vizsgálni, egymásra utalásként felfogni bizonyos jelzéseket, -egy korábbi motívumot, képet egy későbbi, komplexebben kifejtett gondolat, jelrendszer előzményeként, a későbbi műben kitisztult sejtésként értelmezni? Ha a teljes oeuvre ismeretében igazolni tudjuk az életmű gondolati, érzelmi és motivikus egységességét, akkor igen.