Beszélgetések a törvénytelen fiúról [antikvár]

Azt ígértem, elmondom, miért nem hallottam az utolsó jelenetet, hát tessék. Lysimond már nem volt az élők sorában. Megkérték egy barátját, aki közel egyidős volt vele, s aki termetével, hangjával és fehér hajával is emlékeztetett rá, hogy helyettesítse a darabban. Az agg belépett a szalonba, Clairville és André vállára támaszkodva, ugyanúgy, mint korábban Lysimond, azokban a ruhákban, melyeket barátja a börtönből hozott magával. Ám alighogy meglátták - mivel a cselekmény e mozzanata az egész család emlékezetébe idézte azt az embert, akit nem sokkal ezelőtt veszítettek el, s akit olyannyira tiszteltek és szerettek -, senki nem tudta visszafojtani a könnyeit. Sírt Dorval; sírt Constance és Clairville; Rosalie a könnyeivel küszködött, és elfordította tekintetét. A Lysimond-t alakító aggastyánt megrendítette a látvány, és ő is sírva fakadt. A fájdalom, mely gazdáik után a szolgákon is úrrá lett, mindenkin elhatalmasodott; így nem játszották végig a darabot. Amikor már senki nem maradt a szalonban, előbújtam rejtekhelyemről, és hazaindultam ugyanazon az úton, melyen idefelé jöttem. Útközben a szememet törölgettem, és így vigasztaltam magam, mert szomorú volt a szívem: "Igen jó ember vagyok én bizony, ha ennyire elérzékenyülök. Hiszen ez az egész csak komédia. A téma szöget ütött Dorval fejébe. Ő párbeszédeket írt belőle a maga elképzelése szerint, s ma azzal múlatták az időt, hogy bemutatták a darabot."