Buksz 1992. tél [antikvár]

msiaa Levél a szerkesztőhöz Tisztelt Főszerkesztő Ur! Az Ön recenzense, George Fletcher, könyvemről irott bírálatában arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az abortusz erkölcsi megítélésének kérdésében „nem létezik olyan szilárd elvi álláspont, amellyel mindenki egyetérthet" {BUKSZ, 1992. Ősz, 305. old.), olyan tehát, melynek következtetéseit mindenki magáévá teszi. Ez a fő ellenvetése álláspontommal szemben. Csakhogy magam is pontosan ebből indulok ki (1. fejezet, 3., 4., valamint 11. szakasz), és ide térek vissza (6. fejezet, 7. szakasz). Igaz, amikor a teljes kört megtettem, azt állítom, hogy a vita során a szigorú tiltás hivei gyengébb pozícióban vannak, mint a mérsékelt megengedés hívei. Őket terheli ugyanis a bizonyítás kötelezettsége. Fletcher szerint azonban ilyen eredményre törekedni hiú vállalkozás. Ugyanis nemcsak a más világnézetűek meggyőzésére nincs mód: egy világnézeten belül sem lehetséges következetes álláspontot kialakítani: „az abortusz konzisztens morális vagy jogi elméletét lehetetlen kidolgozni" (302. old.). Kiváltképpen kudarcra van ítélve minden próbálkozás, hogy a morális érvelés szokásos eljárását alkalmazzuk az abortusz problémájára, azaz - a vizsgált kérdés szempontjából releváns -hipotetikus példák segítségével ellenőrizzük erkölcsi érzékünk ítéleteit: „az analógiákra épülő magyarázat minden kísérlete tökéletlen és félrevezető" (304. old.). Ha így volna, akkor valóban reménytelen próbálkozás lenne az is, hogy a más világnézetüekkel a nézeteltérések racionális szűkítésére törekedjünk. Hiszen még azonos erkölcsi felfogású emberek nézeteltéréseit sem lehetne racionális vitára bocsátani. Ebben valóban lényeges különbség van a recenzens és a bírált munka álláspontja közön. Az ellenvetés ugyan merész, de éppen ezén igen termékeny lehet, ha jól érvelnek mellette. Ám az érvelés nem takarítható meg. A recenzensnek, először is, meg kellene mutatnia, hogy mi a hiba az etika megszokott argumentációs módszerében, ami miatt ez az eljárás eleve „tökéletlen és félrevezető". És másodszor, kritikai álláspontját szembesítenie kellene a bírált könyvvel. Bizonyítania kellene, hogy ami általában sem lehetséges, az -lám - ebben az esetben sem sikerült. Fletcher azonban az általános tétel mellett semmiféle érvet nem hoz föl. A könyv bírálata során pedig megsérti a kritika legelemibb szabályait. Munkám érvláncolata hat fejezeten át halad: a recenzió azonban csak a 2. fejezettel foglalkozik (234 oldalból pontosan 30-cal). Úgy kezeli álláspontomat, mintha az egyetlen megfontolásra épülne: arra, hogy az élethez való jog határesetekben nem abszolút erejű. Nem rekonstruálja a könyv ezt követő argumentációs tömbjeit, és nem mutatja meg, hogy mi a helye az élethez való jog elemzéséből merített érveknek a teljes érvelésben. Ez akkor is furcsa volna, ha a recenzióból azért kitűnnék, hogy a hátralévő fejezeteket a recenzens legalább elolvasta. Azonban több jel utal arra, hogy nem olvasta el. Nemcsak hogy nem hivatkozik a 2. fejezet után következő példákra és megállapításola-a: olyan kijelentéseket tesz, melyek összeegyeztethetetlenek ezek ismeretével. Azt állítja például: „Nem kielégítő megoldás bemutatni a dialízisre szoruló zenész esetét, és kijelenteni, hogy itt a mással való nem önkéntes törődés esetéről van szó." (305. old.) „Ez a leírás először is úgy állítja be a magzatot, mint egy különálló lényt, egy parazitát, aki az őt kihordó nő jóindulatától függ. Másodszor: az analógia azt sugallja, hogy a magzat a teherbe esett nő aktív közreműködése nélkül került kapcsolatba a nő méhével (sic!)." (304. old.) Fletcher szemlátomást nem tud róla, hogy a 3. fejezet részletesen vizsgálja az ilyen típusú érveket, lépésről lépésre közelítve at analógiát a terhesség speciális helyzetéhez. Lehet, hogy megoldásaimban akkor is találna kívemivalót, ha megismerkedett volna velük. Ám az idézett kijelentések szerint abban a hiszemben van, hogy könyvem megáll Judíth Jarvis Thomson sokat vitatott példázatánál. Másutt a következőket írja: „ komoly vita folyik arról, mennyire elfogadható a gazdasági és családi körülmények alapján tett szociális kivétel. A vita akkor válik igazán bonyolulttá, amikor az a probléma vetődik fel, hogy a terhesség melyik időszakában engedhető meg az abortusz. Ebben a helyzetben azután mit sem kezdhetünk azzal a szofisztikáltsággal, amelyet akkor szereztünk, amikor megoldást kerestünk az elromlott fékü autó, a hajótöröttek és a bizarr ajánlatokat tevő terroristák által elénk tárt problémákra." (305. old.) Megint csak arra kell gondolnom, hogy Fletcher nem olvasta a későbbi fejezeteket. A 3. fejezet külön tárgyalja, hogyan lehet a szociális érveket a morális érvelés nyelvére lefordítani s így egybevethetővé tenni a morális argumentumokkal. Ami pedig a terhesség szakaszolását illeti: a trimesztriáhs tagolás védelmében előadott érvek az 5. és 6. fejezetben találhatók. Ha a recenzens áttanulmányozta volna őket, tudná, hogy ezek nem a halálokozás határeseteinek, hanem a magzat státusának elemzésén alapulnak. „A kérdés ugyanis az - folytatja Fletcher hogy létezik-e a terhes nőnek olyan érdeke vagy joga, amely elöbbrevaló a magzatnak az élethez való jogánál?" (Uo.) Úgy fogalmaz, mintha magától értetődő volna, hogy a magzatot megilleti az élethez való jog. Az 5. fejezet azonban hosszasan érvel amellett, hogy a terhesség első harpiadában a magzatnak lehetetlen jogokat tulajdonítani, utána pedig ugyan nem lehetetlen, de elkerülhető. Ismét csak azt mondhatom: könnyen lehetséges, hogy alapos elemző hibát találna ezekben az argumentumokban. Fletcher azonban a létezésükről sem tud. S folytathatnám tovább. De ha legalább a 2. fejezet érvelését elfogadhatóan rekonstruálná! Azonban itt is tele van a recenzió súlyos félreértésekkel és alaptalan kijelentésekkel. Ezt írja például: „A magzat nem olyan, mint egy gyalogos, akit egy autóvezető elüt (amikor a fék felmondja a szolgálatot), hogy így kerüljön el két másik gyalogjárót. Nem is olyan, mint a fuldokló fiú.