Csak az igazat [antikvár]

Egy-egy nagy művész születésének centenáriuma mindig kínálkozó alkalom arra, hogy a szellemi élet számot vessen az alkotó életművével és önmagával. Alkalom arra, hogy fölmérje, miként állja az életmű az újabb idő próbáit, mely értékeivel szólítja meg, hívja párbeszédre a mai olvasót. Megszólítja-e egyáltalán? Él-e az életmű? Vagy olyan klasszikus érték, amelyik Csipkerózsika-álmát alussza, ébresztőkre, megszólítókra vár? De nemcsak mi mérlegeljük az életművet, az életmű is megmér bennünket. Magunkról is vallunk, magunkat is minősítjük, amikor számot adunk szembesülésünk eredményeiről. Illyés Gyula születésének centenáriuma a magyar szellemi élet válságos pillanatában köszöntött ránk. A hosszan elhúzódó rendszerváltásban az irodalmat az érdeklődés perifériájára szorította a hangos politizálás. Illyés Gyula életművének klasszikus értékét bizonyítja az, hogy a születésének centenáriumán a szellemi élet mostoha körülményei ellenére is sokféle kihívást adott, irodalmunk különféle ízlésű alkotóit szólította meg, ösztönözte értelmező vallomásra. A magyar irodalom minden időben a nemzeti önismeret legfontosabb és leggazdagabb birodalma volt, íróink századokon keresztül vállalták a nemzet ügyeinek szellemi képviseletét, a nemzettudat ápolását, a nemzeti felelősségérzés ébrentartását. Illyés Gyula a magyarság ügyeivel eltökélt internacionalistaként foglalkozott, mert meggyőződése volt az, hogy aki rossz hazafi, az más nemzeteknek is kárt okoz, nemcsak saját nemzetét károsítja meg, hanem becsap, megtéveszt más nemzeteket is.