Csokonai [antikvár]

Részlet a kötetből: "Vannak, bármit szóljon s bármely tiszteletreméltó meggyőződés, vannak emberek, kik valami sötét végzettel születnek s kik rendkívüli adományaik daczára, sőt épen miattok, az életben nem boldogulnak, korán elhalnak; hiában haladta volna meg bennök a gyümölcs a virág igéretét. Ezekben nemcsak a korai halálnak szentelt testi, hanem a lelki alkat is valami eltérő s nemcsak jelentékenyebb, nagyobb, hanem sajátos, alkalmazkodni nem bíró, szabálytalan, a miért czélhoz nem érnek, sőt a mi másoknak ölébe hull, az nekik lehetetlen. E szabálytalanoknak, e rendkívülieknek, «quos mors funere mersit acerbo», (Aen. VI. 439.) vagy Horatiusként «quos Libitina sacravit», egyike Csokonai is, kit vak angyal vezetett át tévedéseken, kerülőkön, ki nem bírta elérni még azt sem, hogy régen kész műveit életében kiadhassa s meg nem előztessék; de még azt sem, hogy bár kellő méltánylatra leljen épen azoknál, kikhez, mint Kazinczyhoz, valami megható odaadással ragaszkodott. Bármit tett, sem sötét végzetét lefegyverezni, sem az embereket megnyerni nem bírta értve itt azokat, kikhez, mint naiv enthusiasta, kit a végzet arra kényszerített, hogy tőlük valamit kérjen és kapjon beszédes esdekléssel fordult maga és az irodalom érdekében; merész kisérletei félben maradtak, vállalkozásai dugába dőltek, reményei meghiusultak, sőt bölcsőjétől üldöző sorsa követte őt a síron túl is, megrontva évtizedeken át mindazt, a mi emlékére történt.