Csokonai, az újrakezdések költője [antikvár]

A „Természet a' jó főket néha egyszerre és nem egyenként szüli. Mikor ő volt a' Debreczeni Iskolában, akkor Debreczennek igen számos nagy fijai voltanak" - írta Kazinczy Csokonairól Budai Ézsaiásnak, 1805. március 31-i levelében. Egyetérthetünk Kazinczyval, s nemcsak Debrecenre vonatkozólag. Irodalmunk kétszáz esztendő előtti pár éve az 1780-as, 1790-es évtizedek fordulóján valóban bőkezűen adta a tehetségeket. A magyar felvilágosodás irodalmának Bessenyeiék utáni második nemzedéke a bontakozóban lévő irodalmi élet keretei között, azokkal együtt formálódott. A józsefi reformok nyomán lehetőségeiben hirtelen nagyra nőtt, és ennek nyomán minden addiginál jobban megpezsdült szellemi élet kezdte létrehozni intézményes formáit, a modern értelemben vett nyilvánosság eszközeit és csatornáit. Az 1780-as évtized végén már megmutatkozó eredmények az előzményekhez képest jelentősek voltak, és nagy reményekre jogosítottak, de nem feledtették el azt a tényt, hogy ezek még csak a kezdeti lépések, s hogy egyáltalán nem gyökereznek mélyen a magyar valóságban, ezért széles támogató körre sem támaszkodhatnak. A literátor értelmiség létrejötte egy felülről vezérelt reform egyik első fontos eredménye volt a szellemi élet területén, tulajdonképpeni gyökértelensége (s így ingatagsága is) éppen ebből fakadt.