Diskurzusok mellett [antikvár]

I. A SZÜKSÉGES: ROSSZ A számvetések időszakát éljük. Nem az ezredvégi őrületre gondolok, pusztán arra a kis korszakhatárra, amit az évtizedváltás jelent. Magunk mögött tudva a '90-es éveket, felvetődik a kérdés: mik voltak ennek az időszaknak (voltak-e egyáltalán) olyan fejleményei, amelyek egyedíthetik az elmúlt tíz évet a XX. század magyar irodalomtörténetében. A válaszok már alakulnak (lásd Jelenkor 1999/1: Angyalosi Gergely, Mészáros István, Jákfalvi Magdolna, Kálmán C. György és Bacsó Béla írásai), ami kétségtelennek tűnik — s ehhez nem szükséges irodalmárnak lenni, elég olvasóként figyelni az irodalmi életet —, hogy rég mélyült el ennyire a szakadék irodalom és közönsége közt, mint az elmúlt évtizedben. Mű és közönség viszonya a modernitás megjelenése óta létező problémája a művészetnek. A magas- és tömegkultúra kettéválása, a kommersz ipari méretű termelődésének következtében fokozatosan csökken a magasabb kultúra iránt való fogékonyság/érdeklődés. Paradoxnak tűnik, hogy ez a folyamat éppen akkor éri el csúcspontját (illetve mélypontját), amikor annak az irodalomnak a korában élünk, amelyről a posztmodern irodalom első apostolai éppen azt hirdetik, hogy ez az irodalomnak az a korszaka, amelynek át kell hidalnia a tömegkultúra és a magaskultúra elkülönülését; az irodalomnak egyszerre szórakoztatónak és kellően problematikusnak kell lennie. (Vö. John Barth: A. kimerültség irodalma. Érdekes, hogy Magyarországon az esszé megjelenése dacára - Nagyvilág, 1982/4. - alig találjuk nyomát ennek a fajta posztmodern-értelmezésnek. Sokkal inkább termékenyítőleg hatott az éppen Barth esszéjével vitatkozó Zmegac tanulmánya: A. modernség és pos^tmodernség — Literatúra 1990/3. Barth posztmodernségről alkotott véleménye jelenik meg egyébként pl. 7