Duna-völgyi reálfantasztikum [antikvár]

Lapélek foltosak.
'94 ősze - az írók Boltjában. A Liget-könyvbemutatók egyike. Mellém áll Horgas Béla. Jó lenne egy állandó rovat a folyóiratban. Szabadon-lazán-közvetlenül - ahogy eszembe jut. Arról, amit most éppen olvasok, amit most éppen gondolok, ami most éppen történik. Talán Találkozások címmel. Korábbi kötetem folytatásaként. Nem tanulmányok lennének, csak könnyebb ujjgyakorlatok. Megterhelő se lenne. Havonta egy jegyzet - néhány oldalon. udvarias vagyok, nem mondok azonnal nemet. Majd néhány nap múlva, telefonon, úgy könnyebb lesz. Egyébként képtelenség. Nem csapok fel kolumnista-publicistának. Az íróasztalomban sorakoznak - egy levélboríték hátára firkálva - a "tudományos" terveim. Aztán - egyre jobban -rágni kezd a dolog. Két szempont kifejezetten vonz. Először: hogy szórt az érdeklődésem. Valahogy úgy - színén fogalmazva -, mint egy nyitott értelmiséginek. Valahogy úgy - visszáján fogalmazva -, mint egy fejletlen kisgyermeknek. (Persze csak fáradt, álértelmiségi-létről, csak második, álgyermekkorról lehet szó.) Ha mindent felfirkálnék, ami érdekel? Havi levelezésem levélborítékjai is betelnének. Természetesen nem firkálok mindent fel. Mindez "tudományos" - akárcsak "elméleti" - igénnyel egyszerűen komolytalan és megoldhatatlan. A század politikai etikai dilemmái. A művészeti kultúra ezredvégi válaszútjai. A magyar múlt kínzó megoldatlanságai. A magyar jelen veszélyes csapdái. A Duna-völgyi történelem tartósított abszurditásai. Gondolkodásunk és magatartásunk önsorsrontó idólumai. És így - még hosszasan - tovább. Mit kezdhetnék velük? Ahogy most van, lefojtottan, még a kibeszélés lelki enyhülete is megtagadtatik.