Együtt 2005/2. [antikvár]

Részlet a 3. oldalról: A berekfürdői írótábor megnyitóünnepségére idén szeptember 8-án, Kisasszony napján került sor. Ez a szép kora őszi nap Kalász Márton születésnapja. A 70 éves költőt, a Magyar írószövetség elnökét a pályatársak: Körmendi Lajos, Jókai Anna, Elek Tibor, Rékasy Ildikó, Dienes Eszter, valamint Antall István újságíró és Kő Pál szobrászművész köszöntötték, Kocsis Csaba zeneszerző pedig a költő megzenésített verseivel emelte az est hangulatát. Az alábbi esszét szerzője folyóiratunknak ajánlotta fel, melyet örömmel teszünk közzé, s a magunk részéről mindehhez az ünnepelt két versét nyújtjuk át az olvasónak. BÉKÉTLEN BÉKESSÉG A hetvenesztendős költő, Kalász Márton köszöntése Közel s távol semmi, csak a világmindenség. Közel s távol semmi, hogy aztán a tárgyak körvonalazódjanak, rebbenjen a fény, lények mozduljanak, a macska vizes pofáján a lepke szárnya jelezze, a veszély már eszme, az özönvíz nemhogy fenyeget, itt van, vize mindent elnyel, iszapja mindent elfojt, elfed. A megfoghatatlan nyugtalanság összekócolja a tájat. Az idill minden esetben maga a dráma. A télre fölszedett palló, a malomárok, az innen és onnan feszülése, a hártyás jeget hasa alá ropogtató vadkan, a versnek mozdulása, a valóság elemelése a földtől olyan csendet mutat, ahol tompítja a könnyülő köhögést a hó, ahol a vércsepp melege lőtt sebet üt a megülepedett pelyhek finoman rétegelt falába. Az időn túlról beszél vissza a valóság. Természetelvű ez az absztrakció, mert nincs benne semmi kiagyaltság, egyszer csak elindulnak a sorok, sűrű szövetté válnak, visszautalnak saját jelentésükre és azon is túlra. Élmény nélkül nem mozdul semmi. Csakhogy itt a leírás, eleve átirat. Minden tényt és tárgyat meghaladó. A megszólalás percét épp lekésve, a bajról, jajról, a csöndes pusztulásról, a történelemről nem maradunk le, mert a lét maga az idő, vagy az időtlenség mikroszkóp alá illeszthető szövete. Ám még a sejtosztódás titkait sem ismerhetjük meg, mert Kalász Márton költészetének állóképein a mozgás is gondolkodik. Reccsenjen-e, szakadjon-e, roppanjon-e még egyet. Bennünk lassul le a mozdulat, megvárja: értjük, érezzük, sejtjük-e? Pedig nincs itt elrejtve semmi, mégis keresni kell mindent. Ahogy a jól elrendezett világban sem esik mindig kézre a megfogható. Babrálnak az ujjak önkéntelenül és megfejthetetlen belső izgalommal, s a kamra legrejtettebb zugából, a „valamire jó lesz" kacatok, talált tárgyak közül kibukik egy-egy csillag. Hihetetlen, hogy ez az egységes, egynemű költői világkép mennyire nem ismeri, nem akarja ismerni a szétválasztó erőket, a mesterséges rendszerezés fantáziátlanságát, csak az egészet éli, csak az egészet tudja. A játék is halálosan komoly, nem kiragadott pillanat, nem applikált díszítőelem, nem külön fejezet, nem póz, része az egésznek, majdhogynem fölfedezhetetlen, előkereshetetlen ebből a folyamatosságból. Éppen ezért