Bővebb ismertető
Sokszor elmondták szóban is, írásban is, hogy e vidék csupán elindítani tudta a tehetségeket. A kezdés, az öneszmélés első állomásává zsugorodott a táj, mert a beérkezést, a kiteljesedést már gazdagabb szellemi klímák érlelték. Évszázados panasz ez; sokáig rideg, másíthatatlan ténynek látszott, s csak az utóbbi évtizedek változtattak valamit rajta. Hogy mennyit? - ne kutassuk most. Aligha lenne értelme óhajok sorakoztatásának, hiszen a változás sohasem jámbor vágyak függvénye. Létezésünk egész struktúráját kel alakítani, hogy gazdaságban, tudományban, művészetekben kialakulhasson a többközpontúság. Ráadásul a történelem kényszerhelyzetei nemcsak kisiklások és elvándorlások panorámájává kárhoztatták a tájakat! Kialakítottak egyfajta készséget, érzékenységet is, adtak lehetőséget is: az elindítás ösztönét és a pályakezdés nagyobb lehetőségét. Évtizedek óta a fiatalok sereglése jellemzi a vidéki sajtót, s ez éppen manapság nyer különös jelentőséget.Már a fiatal írók lillafüredi találkozója figyelmeztetett: nem ügyelünk eléggé a pályakezdés lelki természetrajzára, s arra, hogy kezdeni, elindulni egyformán nehéz mindenütt nálunk. Akár együttérzéssel, akár kedvetlenül hallgattuk a vitát, lehetetlen tagadni, hogy a fejlődés, az önépítés ifjúi gondjait fejezték ki a szavak. S a gondok egyszerre jeleztek világnézeti, esztétikai és szervezeti problémákat. Jelezték, hogy nemcsak a személyes fejlődés örök ingatagsága és kétségei nyomasztják a pályakezdőt; van valami nehézkesség, valamilyen kirekesztő zártság szellemi-művészi életünk egész mechanizmusában.Adott világ veszi körül az indulókat, de a művészi öntudatosodás ritkán fogadhat el bármit is adottként. A kibontakozás óhatatlanul feltételezi a létezőkkel való személyes megküzdést, néha talán evidenciák vitatását, a keresést, hogy végül az átéltség magasabb harmóniája egyenlítse ki egyén és világ viszonyát. A belső fejlődés olyan folyamata ez, amely gyakran csak kerülők, tagadások árán vezethet el ahhoz az állapothoz, amelyet Illyés dicsért Nagy Lajosban: a "vérbe szívódott" szocializmushoz, az egyszerre tudott és átélt világnézethez. S e folyamatot csak a balgaság képzelheti el úgy, hogy pazarló, fölösleges viaskodás tanúi vagyunk, mert úgyis meggyalogodik majd az ifjúi hevület. A világot nemcsak az egymást váltó társadalmak igyekeztek birtokukba venni; lényegében hasonló folyamat játszódott le az egymást követő generációkban is. Az ifjúi keresés valóban fölösleges erőpazarlásnak tűnhet az evidens igazságok szemszögéből, de e szép szellemi kaland rámutathat dogmákra és babonákra is, rámutathat gondolkodásunk felületes mozzanataira, újkeletű problémák iránti érzéketlenségeinkre is, a lélek, a gondolkodás indifferentizmusára is. S a személyes növekedés ezen a ponton válhat nagy közösségi ösztönzővé, ezért kell szerettel és érzékenyen figyelnünk a pályakezdés lelki mozgásait.
(Bodroghalász, 1945. október 14. –)
József Attila-díjas újságíró, kritikus, színigazgató
Ablonczy László mintegy félszáz esztendő töltött a magyar színi életben. Volt a Film Színház Muzsika munkatársa (1978–1989); cikkei és botrányt lobbantó tanulmányai (Alföld, 1974, 1986) mellett a Tiszatáj is gyakran közölte írásait. Az általa 1977-ben szerkesztett Latinovits-füzet (Illyés Gyula, Sütő András, Huszárik Zoltán és mások írásaival) tíz évig raktárban várta feltámadását. A Hitel alapítója (1982). Szerkesztette Sütő András életműsorozatát és Jékely Zoltán drámakötetét. 1990 februárjától Strasbourgban élt, a Magyar Fórumot tudósította. 1991 áprilisában a Nemzeti Színház igazgatójává nevezték ki, megbízatását 1994-ben megújítva 1999-ig vezette a társulatot. Majd 1999-től 2005-ig Párizsban élt és írt. A mai napig Tamási Áron munkássága mellett a magyar színházi élet történetét és a belügyi levéltár erősen hiányos színi anyagait kutatja.
Videó:
A Nemzeti varázskörében - Portréfilm Ablonczy Lászlóról (előzetes)