Életjel 1967-1972 [antikvár]

Jó, ha egy város, egy táj szellemi élete a mozgásnak és a változásnak minél több formájában jelen van. Nem a csúcsokban él, nem csupán az intézetek, tanszékek gyakorlati munkájának minden időben hasznos érlelő ereje és nemcsak az entellektüelek belső monológja, vagy kisebb körre leszűkített kiélési formája és egzisztenciája is, hanem sokkal szélesebb területeken nyilatkozik meg és arra tart, minduntalan arra törekszik, hogy a társadalom minden rétegét átjárja: megtermékenyítse. Kétségtelen, hogy ehhez mindig újabb és újabb érintkezési felületekre van szükség, mert a már rég hagyományossá vált szokványos közlési forma semmilyen pódiumról sem tudja áttörni a szakbarbárság egyre keményebbé váló falait, s ez utóbbi, bár a technika által mechanizált élet fejlettebb szintjein is, épp a szellemi élet cselekvő követelményeitől s ebben a társas együttéléstől vonja el az embert, akár a tévé, akár a rádió készüléke előtt mint néző, mint hallgató passzív befogadó lehet, de ahhoz, hogy azt a környezetet, amelyben él, intenzív szellemi élettel töltse be, sem ma, sem holnap nem lesz elegendő a befelé élés, mert hatóköre négy fal között marad és csak a szakmabeliek gondja, öröme és ürömé lesz. Az a törekvés, amely a szabadkai ÉLETJEL irodalmi élőújság immár tizenöt éves tevékenységét jellemzi, legfőképpen a szellemi élet kiterebélyesítésére irányul. Ha munkáját közelebbről igyekszünk megvizsgálni, akkor itt nem egy irodalmi körről, nem egyesületesdiről, s nem alkalmi vagy ünnepi rendezvényekről van szó, hanem a közös ténykedés újabb tartalmakkal telített megnyilatkozásában olyan törekvésről, amely minden lehető megjelenési formáját arra használja fel, hogy az irodalmi és általában a művészeti élet ínyencei mellett - és velük együtt - mindig újabb rétegeket mozdítson meg, hívjon fel a pódiumra, szólaltasson meg a nézőtéren, a kiállítási csarnokban, fölnyissa a magánkönyvtárak ismeretlen értékeket rejtegető szekrényeit, bepillantson a gyümölcsöztethető élményeket őrző emlékeibe s mai mindennapi életébe. Felmerülhet a kérdés: mire való mindez? Hiszen van sajtónk, van rádiónk, van tévénk, van könyvkiadóházunk, vannak folyóirataink, művelődési és művészeti testületeink, csúcsintézeteink, amelyek a maguk területén - ma már fejlettebb fokon - megoldják a kulturális élet feladatait.