Életjel Évkönyv 8. [antikvár]

a színház nagy titkai Ahányszor a színházról olvasok, állandóan visszatér bennem az a furcsa érzés, hogy valami hiányzik, valami, méghozzá rendkívül fontos részlet, vagy dimenzió - a homályban maradt. Nos, ahogy kezembe vettem és többszöri alapos olvasás után meggyőződésem szerint meg is ismerkedtem Barácius Zoltán Ötgarasos színház című könyvével, az említett hiányérzet fészkét is sejteni kezdtem. Mert: a színház - jóllehet természetszerűen állandóan a (nagy) nyilvánosság előtt egzisztál, annak szól, annak és abból él, és intézmény lényként is állandó, teljes expozícióban viszonyul társadalmi környezetéhez - lényének legnagyobb része mégis láthatatlan, szinte megközelíthetetlen. Csak azok tudnak róla, akik benne élnek, akik beletartoznak a nagy és titkos szimbiózisba, akik nem csak a falakon belül, de a szimbiózis sejtjein is belül étik a színház minden pillanatát. Egy előbbi találkozásunk alkalmával már említettem, mekkora szerencsénk, hogy az utóbbi időben két olyan ember is segít művelődéstörténetünk kis híján veszendővé vált. kivételesen értékes részleteinek megmentésében, akik a színházi valóság bensőjéből adtak jelentéseket, a szakma legmélyéből emelték ki a kincseket, ugyanakkor nem tartoznak a tudósok világába, nem úgy válogattak, mértek, szabtak, világítottak meg részleteket, hogy azokból csak a tudomány méicéinek megfelelők kerülhessenek az így kiszűrt (cél)közönség elé. Faragó Árpád mellett itt van Barácius Zoltán is, aki ez alkalommal (rövid történeti bevezetővel) a szabadkai Népszínház magyar társulatának 11 évét, a dévicsi érát taglalja úgy, hogy végig tisztában vagyunk: itt egy olyan színházi ember vall, aki érzékenyen viszonyult ahhoz az élő szervezethez, amelynek a látható valóságában egymást követték a ragyogó pillanatok, de a felejteni valók is. A háttérben pedig ott volt tgy látnók, ott volt Dévics Imre és az állandóan változó létszámú társaság, amely a lálnokol támogatta. És Dévics belépője a reform volt. Hogy minden reform fájdalmas, azt tudjuk. Hogy minden változás - főleg egy olyan környezetben, amely alkotói képességeket, tehetséget, szorgalmat, rengeteg lemondást, néha önmegtagadást is igényel - veszélyeket, alkalmasint egzisztenciális jellegű veszélyeket is rejteget magában. Ez eddig érthető is lenne, de iiogy egy társulatban miért csaphat fel annak a mindenkori művészettel ellentétes szellemnek a lángja, amely talmi féimyel azt igyekezik kiemelni, hogy az a jó, ami valójában értéktelen, ami avítt, ami eredménytelen, ami rutinos, ami igénytelen, ami nem nyújt semmiféle távlatot, mert meddő ? Nos - a többi között - ha figyelmesen olvassuk, forgatjuk ezt a könyvet, erre is válaszol a szerző. Néha nyers szókimondással, néha egy-egy példával, de az előadásokról, évadokról, vagy évadsorokról, esetleg jelenségekről szóló fejtegetésekben is úgy, hogy ezekben az oknyomozó részletekben rendkívül ügyesen használja fel a korabeli sajtóban megjelent idevágó színkritikát -leginkább Dér Zoltántól, Lévay Fmdrétöl, Gerold Lászlótól, Kolozsi Tibortól,